SZÜNET!

Drágák!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen bejegyzéssel érkeztem, egyszerűen nekem ez sok! Mostanában egyszerűen nem bírok a tanulás mellett a bloggal is foglalkozni, és úgy érzem igazságtalanság veletek szemben, hogy néha csak havonta hozok új részeket. Év végéhez híven még jobban bele kellett húznom a tanulásba, és ezért egy cseppnyi időm és energiám sem maradt az írásra. Ezért jutottam arra a döntésre, hogy:

A BLOG MEGHATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL!

Valószínűleg ha a tanév véget ér, újból visszatérek, de az is lehet, hogy közbe egy-két rész felkerül!

Addig is látogassátok meg a másik blogom (x), mert az nem fog szünetelni!

Még egyszer eszméletlenül sajnálom! :/

Millió puszi,

Lexii

14. Készülődés

Drága olvasóim!
Itt az új rész, sajnálom, hogy ilyen sokára, de az a lényeg, hogy itt vagyok! :) Remélem tetszeni fog! :) Kommentelni ér!
Jó olvasást!
xxLexii

UI: Nézzetek be az új blogomba:

IMPOSSIBLE DREAMS

Mostantól nem fogom mindig kiírni, hogy Lina szemszögéből van, hanem MINDIG az ő szemszögéből lesz írva a fejezet, de ha netán mégsem, akkor pedig ki fogom írni, hogy kiéből!!

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene: (x)

A kocsi hangos zsibajjal fékezett le a hatalmas aréna előtt. Hát jó. Én naiv, azt gondoltam, hogy majd egy kis próbaterembe megyünk, ahol majd vidáman énekelgetnek a fiúk. De nem, most egy bazi nagy aréna előtt állok tátott szájjal, és próbálom megemészteni, hogy én bizony pár hét múlva ennek az épületnek a színpadán fogok fellépni. Még nem tudtam elhinni.

Harry mosolyogva karolta át a vállamat, és büszke mosollyal nézett végig az építményen. 

- Nem tudod felfogni, ugye? - napszemüvegén át nézett rám hatalmas szemeivel, majd vállon veregetett. Én aprót bólintottam, és elindultam a fiúk után, akik már-már bosszúsan néztek ránk, mert el sem tudták képzelni, hogy hol maradunk ennyi ideig.
A bejáratnál két, nagy darab biztonsági őr ügyelt a rendre. Egyenruhájukon természetesen ott virított a BIZTONSÁGIAK szócska. Szinte mozdulatlanul álltak - ami természetes náluk -, de amikor megláttak minket, pontosabban engem, az egyik férfi közeledni kezdett, hogy szépen eltávolítson, mint 'betolakodót'.  Nem tudta, hogy mit keresek én a One Direction mellett. Vagyis azt gondolta, hogy egy visítozó rajongó vagyok. Hát tévedett.
Automatikus léptem hátra párat, és emeltem magam elé a kezemet védekezés képpen.
- Rajongónak semmi keresnivalója nincs itt - na megmondtam, hogy azt hiszi.
Már emelt volna fel, hogy arrébb 'rakjon', de szerencsémre Liam védekezően mellém állt.
- Hé, hé, hé - csitítgatta az őrt. Időközben a másik szekuritis is ideballagott, gondolom észrevette, hogy valami nincs rendben. Én addig próbáltam kiszabadítani magam a fickó karmai közül, és ezért úgy festettem, mint egy ficánkoló, partra vetett hal. - Velünk van a lány, ő lesz a billentyűsünk - Látszott rajtuk, hogy nem nagyon akarják elhinni, de mint egy végszóra elengedték a kezemet, és engedtek szabadon mozogni. Vetettem még egy nyerő pillantást a két férfira, mellyel azt sugalltam, hogy 'én nyertem'. Vigyorogva követtem a fiúkat, mert végtére is egész jó móka volt, hogy ki akartak dobni.
Gyors léptekkel haladtunk végig egy folyosón, ami elég zordnak mutatkozott. Sötét falai teljesen illettek egy arénához, ahogyan a a szürke padló is. Csekély légyszámú lámpáiból, csak néha-néha pislákolt fel az egyik, közben sercegő hangot hallatva. Miközben ezeket a dolgokat állapítottam meg, beértünk egy szobába. Mivel nem vettem észre, hogy a társaság többi tagjai megálltak, sikeresen neki mentem Niallnek.
- Ne haragudj! - hátra tántorodtam. Niall kedves mosollyal nézett rám, amelyből megállapítottam, hogy nem haragszik, és, hogy jót mulat rajtam, a bénázásomon.
A helyiség, amibe megérkeztünk kimondottan nyugalmat árasztott. Két kanapé, fotelek, és egy asztal volt elhelyezve, gondolom itt szoktak pihenni koncert előtt, után. Gyanúm beigazolódott. Lou elmesélte, hogy ez amolyan 'sztár-szoba', amit az ajtón lévő kis kitüntetés is mutat.
Miközben mi kényelmesen elhelyezkedtünk, az ajtón belépett egy általam már jól ismert egyén. Josh Parker. De nem bírom ezt az alakot! Kissé meglepődött mikor meglátott, de ezt hamar átváltotta az ellenszenv. Olyan gúnyosan nézett végig rajtam, hogy azt hittem mentem elsüllyedek. Nagyot sóhajtott, majd gondterhelten Liamre nézett. Gondolom tőle várta az értelmes választ. Hát azt várhatja akár élete végéig!
- Már megint magatokkal cipeltétek? Komolyan legközelebb én fogom őt elvinni valami gyerek vigyázóba, ha ennyire rátok akaszkodik - tárta szét a karját.
- Ha, ha ha - nevettem fel erőltetetten. Mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem bírja a másikat. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. - Most meg kellene sértődnöm? Egyáltalán nem kéne itt lennem, sőt még szívességet is teszek magának azzal, hogy ide fáradtam, mert ha nem tenném nem lenne a fiúknak turné. Csak is értük teszem. Tudja? - böktem látványosan mellkasba a férfit, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám. Ettől a mozdulattól kissé hátrébb lépett.
- Hogy? - sziszegte összeszorított fogai között, és kínosan nézett az öt csirke fogóra.
Mindegyik megkukult, egyikük sem mert megszólalni, gondolom féltek a következményektől. Végül Zayn volt olyan bátor, hogy szólásra nyitotta száját.
- Kiderült, hogy Lina kitűnően zongorázik, és mind az öten úgy gondoljuk, hogy nagyon jól helytállna a turnén, mint billentyűs - húzta ki magát, majd egy csábos mosolyt villantott felém.
- Jól van, majd megnézzük mit tud a kis csaj! - morogta, majd mérgesen kiviharzott a szobából.

A próba eszméletlenül jó volt. Szerintem ennél jobb délutánom rég nem volt. Miután Josh elrohant, hamarosan indulnunk kellett a színpad felé, ahol  először a fiúk zene nélkül próbálták el a dalokat. Gyönyörűen szól a hangjuk, nagyon jól mutatnak a színpadon, és ha még ez nem lenne lenne elég, az egészet végig bohóckodták, élükön Louissal. Ezek után bemutattak engem sok-sok embernek, akikkel a következő pár hónapot fogom tölteni. Nagyon jó fej egy társaság az biztos. Nem fogok velük unatkozni.
Mivel nekem meg kellene tanulni minél hamarabb a zongora darabokat, hogy tudjam majd a turnén kísérni a fiúkat, Alexel (x), aki segít nekem betanítani a darabokat, elmentünk egy kicsi szobába, ahol nem várt rám más, mint egy gyönyörű, hatalmas, fekete zongora. Nagyon kedves, takaros szoba volt, tele zongoristák képeivel, akik - gondolom - még régebben jártak itt. A szoba stílusa semmiben sem különbözött a többitől, csak nekem még jobban tetszett, természetesen a zongora miatt. Alexal nagyon jól összehaverkodtunk, sokat lehet vele röhögni, akár csak a fiúkkal, akik most éppen a koerográfiát tanulják az egyes dalokhoz.
Már nagyban benne voltunk a gyakorlásban, és már épp kezdett menni a Half a heart című darabjuk, amikor belépett a terembe a híres-neves One Direction, és közölték, hogy indulunk haza, de ne búsuljak, mert holnapután újra jöhetek gyakorolni. Elbúcsúztam Alextől, majd elindultunk ki az arénából, az autóhoz.
Hazaérve, az órára nézve rájöttem, hogy már lassan tíz óra (kicsit elhúzódott a próba), így egy gyors tusolás után, elköszöntem a fiúktól, és felslattyogtam a szobámba, azzal a céllal, hogy aludni fogok.

***

A lépcsőn lefelé jőve, dúdolgatva vettem észre, hogy senki sincs itthon. Homlok ráncolva néztem körül az üres nappalin, hiányolva a zsivajt. Biztos el kellett menniük stúdiózni. Vállat vonva indultam a fürdőbe rendbe tenni magamat, mert én még pizsamába voltam, reggel révén. Kifésültem a szénagazalt a hajam helyén, és felöltöztem egy laza otthoni ruhába, mert nem terveztem elmenni sehova. Sminkeléssel nem vesződtem, mert értelmetlennek találtam otthonra. Miután végeztem a reggeli teendőimmel, elindultam a konyhába, mert a hasam nagyon üres volt, ugyanis tegnap késő este már nem volt energiám enni.
Dalolászva készítettem a tojásrántottát, mikor zajokat hallottam odafentről. Paranoiás lényem egyből arra gondolt, hogy valaki van a házba. Ettől a gondolattól eluralkodott rajtam a pánik, mert mi van, ha tényleg igaz? Gyorsan elhessegettem ezt az elképzelést, és tovább kavargattam a tojást, nehogy odaégjen. Ám ekkor valami óriásit puffant odafent valamelyik szobában. Na ebből elég! Megfogva az egyik serpenyőt, elindultam fölfele. Ez az eszköz tűnt a legmegfelelőbbnek annak érdekében, hogy megvédjem magam az állítólagos betörőtől. Bár még az is lehet, hogy csak egy madár repült be egy nyitva felejtett ablakon. Végül is, miért ne történhetne meg ilyen?
Halkan osontam fel a lépcsőn, és fokról fokra fellépve, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a félelem. A hangok Zayn szobájából jöttek, így ezt a helyiséget céloztam meg. A serpenyőt fegyverként magam elé helyezve lopakodtam a szoba ajtaja elé, ami mögül motoszkálást hallottam. Már kész terv született a fejemben arról, hogy miként fogom leütni a rablót. Arra gondoltam, hogy mivel közvetlenül az ajtó előtt állhat, belököm azt, és jól agyon csapom. Na Lina, most, vagy soha! Remegve fújtam ki a levegőt, és még erősebben szorítottam a 'kardomat'.
Hirtelen berúgtam az ajtót, majd megláttam a háttal álló alakot. Azt tudni kell rólam, hogy ami először eszembe jut, azt egyből megvalósítom. Így történt ez most is, szépen hátulról ráugrottam az illetőre, és mind a ketten a földön kötöttünk ki, én rajta a tolvajon.
- Áááá! - üvöltöttem becsukott szemmel, mikor elkapta a kezemet.
- Jesszusom Lina, mégis mit művelsz? - hallottam az ismerős hangot, majd szépen lassan kinyitottam a szemem. Zayn feküdt alattam, és hitetlenkedve, kikerekedett szemekkel nézett rám. Lassan kezdett leesni, hogy mi is történt valójában. Akit én betörőnek hittem, az igazából Zayn volt. És én, meg az a hülye nagy eszem, ráugrottam és halálra ijesztettem szegényt. Komolyan, hogy juthatott ilyen az eszembe? Hitetlenül, de még mindig egy kicsit sokkos állapotban nevettem el magam, saját hülyeségemen.
- Nem akarsz leszállni rólam? - haragosan, mégis édesen nézett rám, mire én zavartan, a hajamat birizgálva tápászkodtam fel, és segítettem neki is felállni.
- N-Ne haragudj, azt hittem betörtek, és meg akarnak ölni - szabadkoztam, mire ő is elröhögte magát, majd hirtelen magához húzott, és szorosan a karjaiba zárt. Annyira meglepődtem, hogy először vissza se ölelte, majd gyorsan észhez tértem, és én is átkaroltam.
- Hallod, de megijesztettél! - súgta a nyakamba, amitől a kirázott a hideg. Nevetve fúrtam a fejemet a nyakába, mert nem tudtam elhinni, hogy ekkora marhaságot csináltam. Miután egy kicsit megnyugodtam (már nem remegtem annyira) elhúzódtam a fiútól, és mosolyogva néztem bele mogyoróbarna szemeibe.
- Nem tudtam hol vagytok, nem találtalak titeket, és úgy gondoltam, hogy elmentetek próbálni, vagy stúdiózni - még mindig olyan közel voltunk egymáshoz, hogy érzetem a leheletét, miközben vette a levegőt. Alig bírtam beszélni, a hangom még így is remegett, miközben már megnyugodtam az előbb történtek után.
- A fiúk csak a boltba mentek, mert teljesen üres a hűtő, de nekem nem volt kedvem, így itt maradtam - adott elég logikus magyarázatot, majd megfordult, megfogta a kezemet, és elkezdett lefelé húzni a nappaliig, ahol mindketten leültünk a kanapéra, ahol egy ideig csendben ültünk, majd hirtelen füst szagot éreztem. Először nem tudtam mire vélni, majd hirtelen eszembe jutott. A tojás! Összenéztünk Zaynnel, majd én gyorsan felpattantam, és rohantam be a konyhába. A tojás ugyanúgy ott volt, ahol hagytam, annyi különbséggel, hogy nem sárga, hanem fekete volt. Hát ma nincs jó napom. Elzártam a gázt, kinyitottam az ablakokat, hogy ez a fullasztó füstszag cserélődjön ki friss levegővel. Kidobtam az égett tojást a kukába, a serpenyőt pedig bedobtam a mosogatógépbe.
Zayn az ajtófélfának dőlve, vigyorogva nézte szerencsétlenkedésemet, de nem jött volna segíteni. Miután mindennel végeztem, fáradtan néztem a srácra.
- Ma nincs jó napom - ismételtem meg az előbbi gondolatomat, majd őt kikerülve rogytam le a kanapéra.
- Nem baj, menjünk el valahova - csillogó szemekkel nézett rám, és erre ha akartam volna, se tudtam volna nemet mondani, így eldöntöttük, hogy elmegyünk moziba, megnézni valami filmet.
Mindketten felmentünk az emeletere átöltözni, mert nem kívántunk melegítőbe elmenni. Ezek után Zayn fogta a kocsi kulcsokat, és elindultunk, remélve, hogy egy jó napnak nézünk elébe.

13. Mire vállalkoztam!?

Drága olvasóim!

Nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket, nagyon köszönöm!

Röstellem, hogy még csak most jutottam el odáig, hogy megírjak egy részt, de nem szeretnék okokat mondani, mert nincs is különösebb. 
A rész - szerintem - nem lett a legjobb, és a legizgalmasabb, de remélem nem lett olyan rossz! Várom véleményeteket! :)

Na de nem is húzom tovább az időt! :)

Have a nice day!

xoxoLexii

UI: Mindenkinek boldog bolondok napját! Kit vicceltetek meg e napon? :)

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene:

  Justin Timberlake - TKO

Nem kellett volna ezt tennem. Én meg az a hülye, nagy szám. Csak a bajt hozza rám. Nem hiszem el, hogy kikotyogtam az egyik titkomat. Nem kellett volna kimondanom azt, ami először eszembe jutott ezzel a témával kapcsolatban. Persze, szívesen segítek a fiúknak bármiben, de ez az egy dolog, amit nem akartam, hogy megtudjanak. Most aztán benne vagyok  a pácban. Ebből már nincs menekvés. Kénytelen leszek, ha akarok ha nem,  fel lépni a fiúkkal, még pedig billentyűsként. Mire vállalkoztam!?

***

Az öt fiúból egyetlen nem nézett rám csodálkozóan. Zayn. Ő már tudott mindenről. És valamilyen oknál fogva nem mondta el senkinek sem. Ezért pedig hihetetlenül hálás vagyok neki. Azért, hogy saját magam mondhattam el a kis titkomat. Nem nagy titok, de nekem eszméletlenül sokat számít.
8 szempár nézett rám értetlenül.
- Hogy mondtad? - ráncolta össze a szemöldökét Louis.
Nagy levegőt vettem, és hirtelen hadarni kezdtem.
- Majd én beállok billentyűsnek! Kiskorom óta tudok zongorázni, és mivel nem szeretném, ha emiatt a kis baleset miatt elmaradna a turné, majd én elkísérlek titeket, mint a banda zongoristája.
Pár perc hatásszünet, majd éreztem, hogy öt test nehezedik rám, és én szerencsésen elborultam. Én tartózkodtam legalul, ami számomra egyet jelentett a halállal. A fiúk összevissza szorongattak, és közben egyfolytában azt hajtogatták, hogy 'el sem hiszem, hogy eddig ezt nem tudtuk', 'megmenekültünk'. Az utóbbit természetesen Niall ordította egyenesen a fülembe,és remélem nem fog csengeni a fülem ezek után. Kacagva öleltem vissza őket, majd megpróbáltam lelökni rólam Louist, mert azt hittem menten megfulladok.
- Na fiúk, nem kapok levegőt! - ordítottam amennyire csak bírtam. A fiúk sikeresen lekászálódtak rólam, majd én is feltápászkodtam. Csak a vicc kedvéért leporoltam magam, majd vigyorogva néztem végig az öt csirkefogón, akik boldogan, de mégis egy kicsit értetlenül néztek vissza rám.
- Mindent megmagyarázok, kérdezhettek is, csak előtte hagy igyak, mert mindjárt szomjan halok - ígértem meg nekik, majd egy jobb fordulatot vettem, és elindultam a konyha felé. Átsétáltam az átjárón, mivel ajtó értelemszerűen nem volt, csak egy boltív választotta el a két helyiséget. Kinyitottam a nagy szürke hűtőt, majd kivettem az ásványvizet. A sötét barna szekrényből elővettem egy üvegpoharat, és miután teletöltöttem az innivalóval, nagyokat kortyolva nyeltem le. Kifelé vettem az irányt, ahol a fiúk önmagukat meghazudtolva, csendben, és izgatottan ültek sorban egymás mellett a kanapén. Leültem az egyik fotelba, és nagyot sóhajtottam. Nehéz lesz nekik mindent bevallani. Zayn gondterhelten nézett rám, és a szeméből kiolvastam a kérdést; minden rendben lesz? Aprót bólintva válaszoltam fel nem tett kérdésére, majd gombóccal a torkomban szólaltam meg.
- Mit szeretnétek tudni?
Mindannyian összenéztek egymással, nem tudták eldönteni, mit szabad, és mit nem szabad kérdezni, és, hogy egyáltalán ötjük közül, ki kezdje. Végül Liam tette fel, a viszonylag egyszerű kérdést.
- Mióta zongorázol? - kérdését mosolyogva fogadtam.
- Már kis korom óta, olyan 6 éves lehettem, mikor karácsonyra kaptam egy zongorát.
Ezek után sorba jöttek a kérdések. Mindenre próbáltam a lehető legjobban válaszolni, és szerintem sikerült is. A fiúk egyre boldogabbak lettek, hisz tudták, nem kell lemondani a turnéjukat, és még pluszba még több dolgot megtudtak rólam.
Már egy ideje csendben gondolkoztak a srácok, hogy mit is kéne még kérdezni.
- Ki tanított meg zongorázni? Tanárhoz jártál, vagy...?
Éreztem, hogy Zayn rám kapja a tekintetét, és aggódóan mustrál. Éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd, és a gyomrom borsónyira zsugorodik.
- Apukám - megpróbáltam minél jobban úgy kiejteni a szavakat a számon, hogy ne lehessen rajta érezni, hogy ez mennyire érzékenyen érintett. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, főleg nem a fiúk előtt. Nem akarok nyávogni állandóan, nincs okom rá.
Úgy látszik, hogy egész jól sikerült, bár egy kicsit elkomorultak. Szerintem most már épp eleget tudtak, ezért felpattantam az ülőhelyemről, és a combomra csaptam, mutatva, hogy semmi bajom.
- Na fiúk, mit csináljunk?
- Nekünk nemsokára mennünk kell próbálni - nézett jelentőségteljesen az órájára. Ez azt jelenti, hogy nekem is mennem kell? - Igen, Lina te is jössz! - szinte a gondolataimban olvasott. Biztatóan rám mosolygott, majd jól nyakon csapta Niallt, aki folyamatosan azzal nyaggatta, hogy fáj haja. Na ezt sem nagyon értem...Hogy fájhat valakinek a haja!?
Amúgy valahogy sejtettem, hogy nekem is jelenésem van a próbán, úgyhogy annyira nem ütött szíven. Megkérdeztem, hogy az a 'nemsokára' mit tükröz, tehát hánykor indulunk. A választ azonnal meg is kaptam; fél óra múlva. Pont elég, arra, hogy átöltözzek, és egy kicsit rendbe szedjem magam. A szobámba beérve lázas kutatásba kezdtem a szekrényemben, ugyanis elhatároztam, hogy én azt a lila kötött pulcsit szeretném felvenni. Sikeresen meg is találtam az egyik kedvenc ruhadarabomat, majd miután kiválasztottam a hozzá illő fekete nadrágot, gyorsan át is vettem őket. Egy alap smink felfestése után pedig már száguldottam is lefelé a lépcsőn, ugyanis még én készülődtem, lentről hallottam, hogy sietni kéne. Nehogy már miattam késsenek el. Az nagy szégyen lenne a fiúknak, és számomra is.
De amint, hogy leértem elindultunk Louis kocsijával. Az út nem volt hosszú, főleg nem úgy, hogy öt idiótával vagy összezárva egy öt személyes kocsiba. A baj, miszerint mi hatan vagyunk, úgy oldottuk meg, hogy én szépen beleültem Harry ölébe. Ezzel nem is lett volna baj, ha egy, Harold nem mocorog állandóan, ami miatt úgy éreztem magam, mint a hullámvasúton, kettő, nem megyünk el egy rendőr mellett. Az egész úgy kezdődött, hogy a kereszteződésnél jobbra kanyarodtunk. Pedig, ahhoz, hogy mi a próbateremhez érjünk balra kell kanyarodni. Na ekkor Louis elkezdett tolatni, ami természetesen feltűnt az egyik, éppen ott járőröző rendőrbácsinak is. Itt kezdődött a baj. Harry azzal a lendülettel, hogy látta közeledni a szirénázó autót, elkezdett lelökni a két ülés közé. Mivel nem vagyok 3 éves, nem fértem be közé. De végül is is valamilyen szinten betuszkoltam magam, csak az volt a baj, hogy olyan természetellenes pózban voltam, hogy a lábam konkrétan a nyakamban volt. Ráadásul a pulcsim beleakadt az ülésnél lévő kiálló műanyag részbe, ami miatt egy óriási - igazából még egy centiméter átmérőjű sem lehetett - lyuk keletkezett a kedvenc pulcsimon. Szegény. Pedig annyira szerettem.
Közben Louis félreállt az út szélére, hogy ne tartsa fel a forgalmat. Na, hurrá, minden oké, gondoltam, nem lesz semmi, majd lerázzuk valahogy. Aha, meg ahogy én azt elképzeltem...
Kop-kop. A rendőr bekopogott az ablakon, mire Louis - aki a vezető volt - lehúzta az üvegablakot, és bájosan mosolygott. 50 év körüli férfi lehetett, nem éppen modell alkat. Egyenruhája nem volt éppen tiszta, tele volt kajamaradékokkal. Bajuszát furán mozgatta, mikor a kocsinkat figyelte.
- Mi a baj rendőr bá'? - Én próbáltam elfojtani a röhögésemet, és nem lebuktatni a fiúkat, akik mind az öten ártatlan tekintettel bámulták a férfit. Minél jobban összehúztam magam, annál jobban sajgott az oldalam, és zsibbadt el a lábam.
- Mi a baj!? - háborgott a rendőr - Itt van öt fiatalember, akik éppen a forgalommal ellentétes irányba hajtanak, és furán vigyorognak. Maguk szerint ez normális? - Na ezek után Lou arcáról lefagyott a mosoly, majd egy torokköszörülés után, kicsit komolyabb hangnemben folytatta. Nem éppen sikerült neki.
- Elnézést biztos úr, de rossz helyen fordultam be, és valahogy vissza kell tolatnom, mert nincs kedvünk kerülni, ugyanis sürgős dolgunk van! - a férfi felhúzta a szemöldökét, de nem kérdezett többet.
- Na, menjenek! - sóhajtott egyet, majd elállt az utunkból. Fura, hogy ilyen hamar elengedett. Biztos nem volt kedve velünk foglalkozni. De ez nekünk nem hátrány. Sőt...!
Mint a villám, úgy indította be a motort, és amikor már meg volt a kellő távolság a rendőrautó, és a mi kocsink között Niall nem bírta ki. Az anyósülés ablakát lehúzva még odaordított a rendőrnek.
- További napsugaras napot, biztos úr! - majd jól hallható módon beleordított Louis fülébe: "Na menjünk bankot rabolni!" A rendőr bosszús szemekkel nézett utánunk, de addigra mi már messze jártunk. A fiúk hangos nevetésbe törtek ki, és senkinek sem tűnt fel, hogy én még mindig lent nyomorgok. Végül Liam vette észre bénázásomat és húzott fel a karomnál fogva. Miután sikeresen visszakerültem Harry ölébe - aki mellesleg nem nagyon vette észre visszatérésemet -, tovább folytattuk az utazást a próbaterem felé.

12. Unalmas hétköznapok

Ajánlott zene:

Macklemore - Wings

3 hónap múlva

- Daniell! - sikítva ugrottam egyik legjobb barátnőm nyakába. Olyan szorosan fogtam a nyakát, hogy azt hittem megfulladt, de szerencsémre nem így történt. Annyira hiányzott már! Azt hiszem érthető a cselekedetem, mert 3 hónapja nem láttam. Egyrészt, mert nem rég ért haza a tánccsapatával Ausztráliából, másrészt meg elég zsúfoltak voltak az elmúlt napok, hetek. Rendszeresen jártam dolgozni, és mivel már valamilyen szinten jól állok, elkezdtem házat keresni magamnak. A fiúk persze nem nagyon örültek, de a végén megértették, hogy jobb lesz így nekem. Természetesen nekem is szörnyen fognak hiányozni, de nem élhetek a nyakukon. 

- Szia Lina! - mosolyogva köszönt, és visszaölelt rég nem látott barátnőm. Nem sokat változott azóta, hiszen nem évek teltek el, bár nekem annak tűnt. Az utóbbi időben nagyon jó barátnők lettünk, talán vele tartom a legjobban a kapcsolatot. Természetesen Eleanort is a barátaim közé sorolom. Ninával csak a kávézóban szoktam beszélgetni, mert ő nem szeret hozzánk járni, mert állítása szerint 'sok itt a marha'. Hát igen. Harry olyan szinten játszott vele, hogy az én megsebzett szívű barátnőcském nem hajlandó egy levegőt szívni a fiúkkal, mert ő most azon az állásponton van, hogy minden fiú 'marha', és ebből természetesen Louisék sem kivételek. Hát ez van. De nekem mindenesetre semmi bajom sincs sem a Ninával, sem a fiúkkal. Boldogan és viszonylag normálisan élem a néha egy kicsit unalmas hétköznapjaimat.
Liam egy csókkal köszöntötte szerelmét és a többiek is köszöntötték. Eleanor pontosan ugyanúgy mint én, sikítozva ugrott a nyakába. Mindannyian a nappali felé vettük az irányt azzal a céllal, hogy most aztán jól kikérdezzük a lányt az útjáról. Elég sok mindent megtudtunk többek között azt is, hogy másodikok lettek a kupán. Tapsviharral, éljenzéssel, és hatalmas füttykoncerttel dicsértük meg, majd Lou - hogy még jobban kifejezze örömét - egy pezsgőt húzott elő magam mögül. Mindenkinek rejtély maradt, hogy hogy került hozzá, de ez most minket egy cseppet sem érdekelt. Boldogok és felszabadultak voltunk, és ezt ebben a pillanatban senki sem vehette el tőlünk. Végre teljes volt a csapat, Louis mondhatta a hülye poénjait, mi pedig halálra röhöghettük magunkat rajta. Ez az délután így volt jó, és emlékezetes.

***

- Igen, akkor összességében lesz három sajtos-sonkás és két szalámis pizza! - összegeztem kívánságaimat a helyi pizzázó egyik dolgozójának. Hát igen. Éhes a nép. A segítőkész fiútól elköszönve tettem le a kagylót, és fordultam Niall felé. Szegény már nagyon éhes volt ezért döntöttünk inkább a pizza mellett, mert nekem kissé tovább tartott volna elkészítenem a vacsorát.
- Azt mondták fél óra és itt lesz. Annyit már csak kibírsz! - nevetve, játékosan belebokszoltam a vállába. Felszisszenve kapta oda a kezét a fájó pontra, de mivel épp hogy csak hozzáértem, tudtam, hogy viccel. Zayn a kanapén ülve, kólát szürcsölve figyelte ,,csatánkat". A többiek a ház többi részén helyezkedtek el. Liam éppen erőteljesen gesztikulálva társalgott telefonon valakivel, és nem hiszem, hogy valami boldog dologról beszéltek volna. Louis szokásához híven Hazzat piszkálta, aki már majd' kipukkadt mérgében, annyira idegesítette. Két bolond. Lou nagyokat kacagva vette tudomásul, hogy elérte célját. Nem is ők lennének. Louis ki kéne találna a nem lenne.
Mivel még mindig a kanapé mellett álltam mosolyogva, úgy döntöttem inkább leülök. Nagy erővel huppantam le Zayn mellé, aki éppen az üres poharát tette le az említett bútor előtti kis üvegasztalra.
- Kivel beszél Liam? - kérdeztem, miközben kissé aggódva figyeltem a telefonálót.
- Á, biztos megint a menedzserünkkel nem tud megegyezni valamiben - nézett rám gondterhelten. Azt hiszem az utóbbi időben nagyon lefáradtak szegények, mert éjjel-nappal gyakoroltak, a nemsokára induló Angliai turnéjukra. Igaz, csak pár hetes kis kiruccanás, de nekik nagyon fontos, mert mégis csak a saját szülőföldjükön lépnek fel.
Szomorúan vállat vontam, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Magam elé meredve gondolkodtam. Lehet, hogy nehéz nekik a híres énekes élet, melyik  nem az? Ők tinilányok millióiknak dobogtatják meg a szívüket egyetlen csábos mosollyal, mondattal. Lányok ezrei vesznek nap, mint nap koncertjegyeket, csak azért, hogy két-három órán át csodálják őket, tehetségüket. Régen én is rajongtam sok énekesért, teljesen megtudom érteni őket. A One Direction, mint banda csodákra képes. Csodákra, hiszen nagyon sok rajongó életét változtatták meg, és fordították jobb, esetleg még jobb irányba. Ha én ezt tehetném, nem hagynám ki!
Hangos csengetés zavarta meg a gondolataimat. Niall már fel is pattant, és villámsebességgel termett az ajtó előtt. Átvette a futártól az ételt, majd kifizetve beegyensúlyozott velük. Időközben Liam is csatlakozott hozzánk, immár telefon nélkül. Nem volt a legvidámabb formában, sőt elég szomorúnak, és tehetetlennek tűnt. Úgy döntöttem, hogy majd ha ettünk rákérdezek, még most nem bombázom el kérdés zuhatagommal.
Vicces hangulatban fogyasztottuk el a rendelt pizzákat, köszönhetően a két majomnak. Mellettük nem lehet megmaradni, olyan szerencsétlenek. Louis legalább háromszor ejtette le a pizzát fejjel lefelé a szőnyegre, így most három piros folt van, az amúgy fehér kárpiton. Majd valamikor kisúrolom, hátha kijön. Mikor befejeztük, Harry most az egyszer felajánlotta, hogy elmosogat, így én megúsztam.
Mindenki kiterülve feküdt, a szürke színű kanapén, esetleg a földön. Azt hiszem a többiek is észrevették Liam idegességét, mert nem nekem kellett felhoznom a témát.
- Haver, minden rendben? - Niall, aki Liam mellett ült, összehúzott szemöldökökkel fürkészte az említett személyt.
- Nem, semmi sincs rendben - idegesen vakarta meg a homlokát, miközben szeme rendületlenül cikázott közöttünk. - Most hívott Josh, hogy valószínűleg lefújjuk a turnét.
A hír mindenkit megdöbbentett. Mi történt? Eddig minden olyan jól ment! Úgy tűnt semmi sem akadályozhatja meg a fiúkat ebben a nagy erőlelépésben.
Mivel senki se szólalt meg, néma csendben ültünk, Liam folytatta.
- A billentyűsünknek eltört a keze, nem tud velünk jönni, és Josh azt mondta, nem tudunk ilyen gyorsan újat találni, ahhoz kész csoda kéne. Zongorista nélkül meg ugye nem mehetünk, mert szinte minden számunknak az az alapja. Csak azt lehetne, hogy akkor az egész CD-ről fog menni, de emiatt meg fel lesz háborodva a zenekar többi tagja. Ráadásul az egyik háttérénekesünknek meg elszakadtak egy hangszáljai, így ő sem tud velünk utazni.
Kikerekedett szemekkel néztünk rá. Egyrészt a billentyűst átkoztuk, hogy, hogy lehet ilyen marha, hogy pont a turné előtt töri el a kezét. A szegény háttérénekes nem tehetett róla, hogy pont most szakadtak el a hangszáljai. Másrészt Josh is hibáztattuk, hogy már az elején feladja. Még simán találhatna egy olyan fiút vagy lányt, aki gyorsan betanulja az összes dalt. Annyira nem lehet nehéz. Ekkor jutott eszembe, hogy én ismerek egy lányt, aki tud zongorázni, még hozzá nem is olyan rosszul. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulná a kottából a dalt. Ismerek egy jó zongoristát, aki történetesen én vagyok.
Nagy levegőt véve, átgondolatlanul nyitottam ki a számat szólásra.
- Majd én beállok billentyűsnek!

Verseny

Drága olvasóim!

Igazából ebben a bejegyzésben két dolgot szeretnék veletek közölni. Egy rossz, és egy jó hírrel érkeztem! :)

Mint mindig, kezdjük a jóval! 

Még számomra is hihetetlen dolog, hogy nyertem egy fejlécversenyen! Igazából szerintem nem lett a legtökéletesebb munkám, de azért természetesen iszonyatosan örülök neki! Sokat vesződtem vele, de meg lett az eredménye! Nagyon szépen köszön a Keep your eyes on me blognak, hogy a Wondre of the night kategóriában harmadik helyezett lettem! :)

A fejléc:

Oklevél:

A másik dolgok. A 12. fejezettel megpróbálok igyekezni, már nagyjából megírtam, de még csiszolgatom! Viszont nagyon elkeserített, hogy a 11. fejezet második részéhez egyetlenegy komment sem érkezett. Nem tudom megérteni, hogy miért, hiszen van 34 (!!) rendszeres olvasóm, amit hihetetlenül köszönök Nektek! Tudom, hogy nagyon sokat nyavalygok a kommentek miatt, de megígérem Nektek, hogy soha többet nem fogom ezt még egyszer felhozni. Utoljára szeretném megérni a kedves olvasóimat, hogy szeretném ha lennének kommentek az egyes részek alatt. Csupán csak szeretném tudni, hogy kinek, hogy tetszett, és, hogy mi volt benne a rossz.

Köszönöm megértéseteket!

xxLexii

11. A stúdióban /2. rész/

Drága olvasóim!
Sikeresen megérkeztem a fejezetnek a 2. részével, nem tudom, hogy milyen lett döntsétek el Ti!:)
Sajnálattal vettem tudomásul, hogy az első részhez egyetlen komment érkezett. Ennyire nem tetszett? Mondjátok meg nyugodtan, azt is ha nem tetszik, nekem mindegy csak valami visszajelzést kapjak! Szeretnék bővebb kommenteket olvasni, amelyben leírjátok, hogy mi volt benne jó, s rossz, miben kéne változtatnom! Örülnék neki!
xxLexii

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene: 

Katy Perry - Unconditionally

"Vannak emberek akik nem azért sírnak, mert

gyengék, hanem mert túl sokáig voltak erősek"

,,Ez valami csodálatos volt!"

Azonnal felismert Zaynnek a jellegzetesen rekedtes hangját. Mielőtt megfordultam volna, gyorsan megtöröltem a szememet, hogy eltüntessem a sírásnak a nyomait. Próbáltam minél egyenletesebben venni a levegőt, és lenyugtatni magam. Nehezen ment, még mindig a dal hatása alatt voltam. Lassan álltam fel, és fordultam a fiú felé, aki kíváncsi szemekkel vizslatta minden egyes mozdulatomat. Mikor észrevette bánatomat, elkerekedett szemekkel sietett felém. Ő nem érti mi a bajom.

- Mi a baj Lina? Bántott valaki? - a vállamnál fogva húzott magához és nézett mélyen a szemebe. Újra rám tört a sírógörcs, de most már meg se próbáltam visszatartani. Szorosan kapaszkodtam Zaynbe, mintha az életem múlna rajta. Átölelte a derekamat, és -ha lehetséges- még jobban magához húzott. Csitítgatni kezdett, nem sok sikerrel. Fogalmam sincs miért sírok, hiszen semmi okom nem volt rá, talán most adom ki az eddig magamba tartott fájdalmaimat.
Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott, az időérzékem teljesen elveszett. Megnyugtató érzés volt Zaynnek a karjaiba érezni magamat, azt kívántam bárcsak megállna az idő, és örökre így maradhatnánk. Ám, de mind mindennek vége kell hogy szakadjon, így lassacskán kénytelen voltam eltolni magamtól a karjaiban tartó fiút. Nem akartam a szemébe nézni, inkább a cipőm orrát tanulmányoztam, mintha valami érdekes lett volna rajta. A kezével felemelte az államat, hogy íriszeimbe kukkantson. Tekintetéből aggodalom, féltés, ám de kíváncsiság is tükröződött.
- Elmondod miért sírsz? - kedvesen mosolyodott el, és letörölte könnyimet. Nem akartam elmondani, pedig tudtam, hogy megbízhatok benne. Mégis úgy éreztem, hogy ezt magamban kell tartsam, ezt csak nekem szabad tudnom.
Óvatosan ráztam meg a fejemet, és durván söpörtem ki csapzott hajamat az arcomból, mert útban volt.
- Semmi, csak szeretem ezt a dalt, és már nagyon régen hallottam - szipogva, és akadozva beszéltem. A szívem már kicsit lassabban vert, de a gombóc a torkomban továbbra is megmaradt.
Kétkedve és továbbra is engem fürkészve bólintott, nem hiszem, hogy elhitte. Szerencsére nem kérdezett többet, így megszabadultam a kínos kérdéstől. Zayn elindult az egyik fotelhoz, hogy leüljön. A mellette lévő helyet megcsapkodta, hogy üljek le mellé. Engedelmesen követtem utasításait, és helyet foglaltam tőle balra. Magam elé meredtem, és teljesen elgondolkodtam. A fiú hangja ébresztett fel szomorú emlékeim közül.
- Gyönyörű hangod van. Nem gondolkoztál még azon, hogy énekes legyél? - egész testében felém fordult, és izgatottan, csillogó szemekkel várta válaszomat. A kérdésén töprengtem. Én, mint énekes? Nem lenne túl jó ötlet. Tiltakozóan rázni kezdtem a fejemet.
- Á, ez nem az én világom.
- Nem-e? - hökkent meg. - Nagyon szépen énekelted el azt a dalt, szerintem pedig pont ez a te stílusod! - szavai hallatán elpirultam. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Egy kicsit túloz. - Azért ugye meggondolod? - kicsit lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, mert én szokás szerint a földet bámultam. Igazából nem nagyon vagyok oda a dologért, de azért majd elgondolkozok rajta.
- Igen, meggondolom - néztem bele íriszeibe. Gyengéden elmosolyodott.
- Jól van, örülök, de nekem most mennem kell, még fel kell vennünk egy számot - húzta el a száját, az ajtó felé mutatott. - Jössz te is?
Megráztam a fejem, és közöltem, hogy még előtte elmegyek a mosdóba kicsit rendbe tenni magam. Elvigyorodott, majd oda lépett hozzám és egy lágy puszit nyomott az arcomra. Ezután elfordult, és lazán kisétált az ajtón. Elvörösödve fogtam meg a kezemmel azt a helyet, ahol az előbb még Zayn ajkai voltak. Nem hittem el. Az, hogy ezt tette, millió kérdést vont maga után magamban. Miért tette? Utalni akart ezzel valamire? Vagy csak egy baráti gesztus volt, mert az előbb sírtam?
Még mindig kicsit sokkolva indultam el a mellékhelyiségek felé. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek, de egyszer csak megtorpantam egy ajtó előtt, amin kint volt a jellegzetes női figura, jelezve, hogy a női mosdó előtt állok. Bementem, és megálltam a hosszú tükörsor előtt. Belenéztem, és megpillantottam egy sápadt, sírástól vörös, és duzzadt szemekkel rendelkező lányt. Nem ismertem magamra. Hajam csapzottan, és kócosan hullott a vállamra. Szemgolyóim színei szürkén csillogtak, de nem éppen az boldogságtól. Elszörnyedve fordultam el a tükör elől, és mostam meg az arcom, hátha segít valamelyest. Kicsit megcsapkodtam arcom, hogy legyen valami színe, de nem sokat használt, ugyanolyan fakó és fehér maradt továbbra is. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy ennél többet nem tudok tenni a külsőmet illetően, ezért megfordultam és nagy léptekkel, sietve léptem ki a mosdó ajtaján, és indultam el abba az irányba, amerről érkeztem. Hamarosan megtaláltam a stúdió szobáját, és halkan lenyomva a kilincset csoszogtam be. Megpróbáltam nem csapni zajt, hogy nehogy azért kelljen újra kezdeni a felvételt. De amilyen csendesen szerettem volna, olyan hangosan botlottam meg a sarokban lévő virágnak a cserepébe és óriásit zakóztam. Az orrom alatt szitkozódva pattantam fel, és kaptam fel a fejemet. Láttam, hogy Josh rosszallóan tekint rám, a fiúk meg majd meg pukkadnak a nevetéstől. Egy kicsit én is felnevettem, holott nem voltam vicces kedvemben. Sőt pont ellenkezőleg. A felvételt természetesen le kellett állítani, de a srácokat egy cseppet sem érdekelte, nem úgy, mint Mr. Parkert. Nem nagyon szimpatikus nekem ez a férfi, de úgy látom, hogy ez kölcsönös.
Újra elkezdték felvenni a számot, és ezúttal is Joshnak valami baja volt vele. Ezt nem hiszem el!

- Állj! Állj, és Állj!
Hangosan felsóhajtottam, és nyűgösen néztem a fiúkra, akiknek már szintén nagyon elegük volt a férfiből. Zaynnel összetalálkozott a tekintetünk, mire ő csak egy fáradt mosolyt villantott felém, majd határozottan Josh-hoz fordult.

- Josh, mára elég volt. Már nagyon fáradtak vagyunk, nem fogjuk tudni jobban felénekelni.

Mr. Parker lemondóan huppant le az egyik székre, majd bólintott egyet, és szabadon engedte a fiúkat azzal a kikötéssel, hogy megígérik, legközelebb jobban teljesítenek. Boldogan, felszabadultan, ám de mégis fáradtan vonszolták ki magukat a felvevő szobából, és dobták le magukat mellém a kanapéra. Hirtelen Zayn szólalt meg, mire mindannyian felé kaptuk a fejünket.

- Képzeljétek el, ma Lina... - kikerekedett szemekkel néztem rá, mert abban bíztam, hogy nem fogja elmondani a többieknek. Hát tévedten. Zayn felém pillantott, mire én gyorsan megráztam a fejem, jelezve, hogy nem folytassa tovább. Nem akartam, hogy a fiúk tudjanak arról, hogy ma hol voltam, és mit csináltam, miközben ők énekeltek. Zayn vette az adást. - ...talált egy érdekes szobát - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. 

- Milyet? - Niall izgatottan, csillogó szemekkel fordult Zayn felé.

- Olyat, amiben egy csomó hangszer volt.

- Zayn, ez egy stúdió, jó, hogy vannak hangszerek - Liam összeráncolt szemöldökkel nézett rá, majd lassan felém pillantotta, majd vissza Zaynre. Én próbáltam minél jobban olyan arcot vágni, mintha semmi titkolni valóm nem lenne. Szerintem nem hitte el nekünk ezt az egészet. Mindenesetre szerencsémre nem firtatta tovább a dolgot, ránk hagyta.

Úgy gondoltuk lassan elkellene indulni haza, így az épületből kifelé vettük az irányt.

***

A szobám ajtaját magam mögött becsukva, nagyot sóhajtva dőltem neki. Végre. Egyedül vagyok. Most pont erre van szükségem. Már a kocsiban ülve is azt vártam, hogy saját magam legyek, a gondolataimmal együtt. Muszáj egy kicsit kitisztulnia az agyamnak, nem bírom már ezt a nyomást. Akárhányszor eszembe jut a szobában történt dolgok, a szívem majd kettéhasad, mert tudom, hogy az az élet ami régen volt, már nem lesz többé. A mostani közel sem ugyanaz. Anyu és Apu nincs többé. Ezt el kell fogadnom. Nem tudom hányszor ígértem meg magamnak, hogy mostantól nem leszek szomorú, eddig még egyszer sem tartottam be. Mindig meginogtam, akárhányszor, megláttam vagy meghallottam valamit a múltamból. Valamit, ami Anya gyönyörű hangjára, arcára, mosolyára emlékeztetett.  A parkban lévő virágokban, a madarak csicsergésében, de még saját magamban is őt látom, és felemészt a bűntudat, hogy nem segíthettem rajtuk azon az estén. Tudom, hogy lehetetlen lett volna rajtuk valamiképpen segíteni, de valahogy úgy érzem, hogy én vagyok a hibás a halálukért. Ezt nevezik gyásznak. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám azt, amit én most belül érzek, mert borzalmas. Egy jó dolog van az egészben, ha egyáltalán ez lehetséges. Az, hogy helyettük lett nyolc csodálatos barátom, akik mellettem vannak jóban, rosszban, és bármiben, bármikor segítenek rajtam. Bizalommal fordulhatok feléjük, mert tudom, hogy meghallgatnának. Mosolyt csal az arcomra, ha magam elé képzelem Louist, ahogy Harryvel bolondozik; Niallt, ahogy egy tonna gyors kaját magába töm, és utána még mindig éhes; Liamat, ahogy minden reggel kedvesen rám mosolyog, és megkérdezi, hogy aludtam. És végül Zaynt. Zaynt, aki iránt fogalmam sincs, hogy mit érzek. Ő segített a lehető legtöbbet az elmúlt hónapokban. Neki köszönhetem, hogy még egyáltalán életben vagyok, és nem az utcán kell kóborolnom. És ebben nem az a legjobb és a legszebb, hogy segített. Nem, egyáltalán nem. Hanem az, hogy nem azért csináltam, mert kötelező volt neki. Ő önszántából csinálta mindezt, és ez nekem a legfontosabb. Az, hogy ő bármikor fel tud vidítani, akár egy bennfentes poénnal, az nekem felbecsülhetetlen értékű. Neki nem számított, hogy az utcán élek. Más ember leszólt volna, de ő nem. Ő befogadott, és segített, sőt még aggódott is értem, ha nem voltam éppen jó bőrben, pedig nem is ismertük egymást. De szép lassan én is közelebb engedtem magamhoz, megismertük egymást, és nagyon jó barátok lettünk. Sőt jobbak, mint barátok. Azt kell, hogy mondjam Zayn olyan nekem, mint egy lelki társ. Aki segít, és kihúz a bajból. Már csak miatta is fel kell, hogy álljak, nem szabad magamba zuhannom. Ha már ennyit meg tett értem, nem lenne okos dolog összeroppanni. Igaz, el nem tudom képzelni, hogy hogyan fogok továbblépni a szüleim elvesztésén, de meg kell próbálnom. Érte. Értük. De legfőképpen magamért.

Új blog!

Drága olvasóim!
Gondolom a címből rájöttetek, hogy nem új résszel érkeztem, hanem egy kis reklámozással! Társszerkesztő lettem egy designes oldalon. Ezt a blogot megtalálhatjátok ITT! Kérlek látogassatok be, és nézzetek körül, rendeljetek! Nagyon jól esne a támogatásotok!:)
xoxoLexii

UI: A rész félig kész van, nem tudom, hogy mikor fogom befejezni teljesen, igyekszem!:)

11. A stúdióban /1. rész/

Drága olvasóim! 

Sajnálatos módon lebetegedtem, így volt időm megírni Nektek a részt. Nem lett a leghosszabb, szerintem a legjobb sem, mert elég unalmas lett, de azért remélem valamennyire tetszeni fog!:)

Ezt a fejezetet két részre osztottam, igazság szerint nem tudom miért, valamiért így jobbnak látom!:) Kommentelni ér!:)

Jó olvasást!

Ölelés, Lexii

_______________________________________________________________________

Lina szemszöge

Álmosan, pislogva nyitottam ki a szememet, majd azonnal vissza is csuktam, ahogy megéreztem az ablakból beáradó napfényt. Kinézve állapítottam meg, hogy éjszaka bizony leesett az első hó. Örültem, mert szeretem a havat, és a hideget. Tudom, furcsa, de mindig szerettem az ablakból nézni, ahogy kint, a nyugodt utcán csendesen szállingóznak a hópelyhek.
Pár percig még feküdtem, majd mikor szemeim megszokták a világosságot, felültem, és nagyot nyújtózva pillantottam az éjjeli szekrényen elhelyezett óra felé. Hét óra lesz pár perc múlva. Szuper, még van időm elkészülni, és megreggelizni. 

Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Közben felkaptam a már tegnap kikészített ruháimat. Megmosakodtam, felöltöztem, majd lefelé, azon belül a konyhába vettem az irányt. Unottan falatoztam az általam elkészített rántottát, hiszen a fiúk még nem keltek fel. Mikor végeztem az órára nézve, megállapítottam, hogy sietnem kéne, ha nem akarok elkésni. Viszonylag gyorsan kaptam le az előszobában lévő akasztóról a kabátomat, és a táskámat. Kicsit rétegesebben öltöztem fel, mert kint mínuszok repkednek, és az egész város le van fagyva A cipőmet felhúzva, már csuktam volna be az ajtót, (épp a kulccsal szenvedtem) mikor valaki megszólalt a hátam mögül.
- Ne csukd be! - az ijedségtől ugrottam egyet hátra, ahol szerencsétlenségemre pont jég volt, így szépen, nőiesen megcsúsztam, és lecsücsültem a hideg földre. Bosszúsan néztem fel a balesetemet okozó emberre, aki történetesen Niall volt. Bocsánatkérően nézett rám, de nem bírta sokáig ő se, meg én se. Egyszerre kezdtünk el nevetni, közben az említett segített feltápászkodni a földről. Mikor már stabilan álltam, és abbahagytuk a röhögést, leporoltam magam, majd megkérdeztem Nialltől, hogy hol volt.
- Boltban, mert nem volt itthon kaja, és éhes voltam. - megmosolyogtatott a cselekedete, mert tudom, hogy ő mindig éhes. El kéne már menni bevásárolni, mert tényleg nincs itthon semmilyen étel, és ez így nem mehet majd tovább.
Még egy kicsit beszélgettünk, ő is kérdezte, hogy hová megyek. Azon morfondíroztunk, hogy délután elmegyünk valahova.
- Ki volt az az idióta, aki nyitva hagyta a bejárati ajtót decemberben? - egy bosszús hangot hallottam a mellettem lévő bejárat felől. Hupsz, az elfelejtettük. Számat elhúzva fordultam, a még mindig haragos Louis felé, majd Niallre pillantottam, aki alig bírta visszafojtani a nevetést.
- Ne haragudj Boo Bear, megfeledkeztünk róla! - rebegtettem meg a pilláimat felé, de nem nagyon hatotta meg.
- Egyáltalán miért álltok ti kint a hidegben? - fonta karba a kezét mellkasán, egyrészt mert fázott, másrészt, mert szerinte így nagyobb hatást kelt.
- Lina megy dolgozni, én meg most értem haza a boltból. - Az ír manó válaszolt helyettem, majd felmutatta a zacskót, hogy bebizonyítsa, igazat mondott.
- A dolgozásról jut eszembe! Délután megyünk stúdiófelvételre, nem szeretnél jönni? - kérdőn tekintett rám az ajtófélfára támaszkodva. Időközben felkapott egy kabátot, és magára akasztotta.
Kicsit elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, hogy nem fogok-e zavarni, de ahogy Niall rám mosolygott az ötlet miatt, minden bizonytalanságom egy csapásra elszállt, így boldogan egyeztem bele.
- Persze, elmegyek veletek! - viszonoztam Nialler gesztusát. - De most már menjetek, mert megfogtok fázni, és én is elfogok késni. - még búcsúzóul intettem egyet, majd hátat fordítva a két fiúnak, elindultam London havas utcáin a munkahelyem felé.

***

Az óra csigalassúsággal kattogott a kávézó fehér falain, én meg magamat halálra unva várakoztam a pult mögött, hogy végre-valahára leteljen a munkaidőm. Már csak 25 perc. Nyugtattam magamat, hogy már csak ennyit kell kibírnom. Nem a meló volt rossz, csak a mai napon még a szokásosnál is kevesebben voltak, és semmi dolgom nem akadt. 

A kezembe vettem a törlő rongyot, -és a mai napon már legalább századjára- letöröltem a pultot. Az ajtó csilingeléssel jelzett, hogy vendég érkezett. Izgatottan pillantottam az említett hely felé, remélve, hogy most már lesz dolgom. Legnagyobb meglepetésemre, öt srác lépett be, majd engem megpillantva vigyorogva indultak meg az én irányomba. 

- Sziasztok! - köszöntem lakótársaimnak. - Mi járatban? Kértek valamit? 

- Szia Lina! Jöttünk érted! - kacsintott Liam rám, amire hangos nevetéssel válaszoltam. - Én egy kávét kérek, ha már kérdezted. - mosolygott rám, amit nem tudtam nem viszonozni.
A többiek is lediktálták rendelésüket, majd boldogan láttam hozzá elkészíteni nekik. Nina, a munkatársam, és egyben a legjobb barátnőm segített elkészíteni.
- Szia Nina! - köszönt barátnőmre Harry vigyorogva, mire az említett lány, elpirulva hajtotta le a fejét. Eddig is tudtam, hogy Ninának bejön Harry, de hogy ez kölcsönös? Arról fogalmam sem volt.
Mikor elkészültünk az összes kávéval, kicsit félre húztam Ninát, és halkan diskurálni kezdtünk. Elmondtam neki, hogy szerintem Hazzanák is bejön, erre ő tiltakozni kezdett, de én nem hagytam magam, és elhatároztam magamban, hogy én bizony beszélni fogok Harryvel.
A fiúk hamar végeztek, és várták, hogy lejárjon a munkaidőm, amiből már csak 15 perc volt.
- Lina menj el hamarabb a fiúkkal nyugodtan, majd én tartom a frontot! - kedvesen mosolygott rám munkatársnőm. Neki természetesen elmondtam a délutáni programot. Kérdőn néztem rá, de ő csak egy bólintással erősítette meg kijelentését, mire én hálásan a nyakába ugrottam. Mikor már kiörömködtem magam, szóltam Louisnak, hogy egy perc és mehetünk, majd villám sebességgel indultam meg az öltözők felé, hogy végre levehessem a kötényemet, és felvehessem a saját ruhámat. Még beszóltam az irodába, hogy kicsit hamarabb lelépek. Mrs Smith aprót bólintva vette tudomásul mondandómat, majd elköszönve tőle elhagytam az irodát.
Kint a fiúk már türelmetlenül vártak.  Még elköszöntem a pult mögött szorgoskodó Ninától, majd elindultunk Lou kocsija felé.

***

Unottan bámultam ki a kocsi ablakán, de mikor az megállni készült felkaptam a fejemet. Egy hatalmas épület tárult szemeim elé, majd a számat eltátva pattantam ki a járműből, hogy még közelebbről megszemlélhessem.

Csodálatos. Ez az egy szó jutott eszembe róla.

Az építmény előtt hatalmas tömeg kerekedett, ami leginkább lányokból állt. Hatalmas táblákat cipeltek kezükben, amikre a jól ismert 'One Direction' szócska díszelgett különböző színekben, mintákban. 

Valaki megragadta a kezemet, és a bejárat felé kezdett húzni, pont úgy, mint a múltkor a kórházból kifele jövet. Ugyanúgy Zayn szorította a csuklómat, nehogy elragadjon a tömeg. Az ajtónál több biztonsági őr segített bemenekülni, a sok sikítozó lány elől.

- Ezek mindenhol megtalálnak! - hitetlenkedett Zayn, majd elindult a recepció felé. Most, hogy végre senki sem huzigál, jobban körül néztem. Szép. A falak halványbarnák, rengetek kép helyezkedik el rajta, különböző híres énekeseket ábrázolva, akik gondolom itt vették fel híres slágereiket. 

Zayn nem tudom mit beszélhetett a recepciós nővel, de mikor visszajött, intett, hogy menjünk a stúdióba. Egy hosszú folyosó vezetett el minket az említett helyiség felé. Belépve a fiúkat már várta egy férfi, akivel hamar beszélgetni kezdtek, arról, hogy mit vegyenek fel. Tanácstalanul álltam az ajtóban, de szerencsémre -vagy éppen szerencsétlenségemre- Niall észrevette tudatlanságomat.

- Josh, ő  itt Lina Thomson. Lina, ő itt Josh Parker. - mutatott be minket egymásnak. Esetlenül köszöntem a pasasnak, aki érdeklődve nézett a fiúkra választ várva arra, hogy mit keresek itt. Zavartan sütöttem le a szememet. 

- Lina eljött megnézni minket. Ugye nem baj? - húzta fel a szemöldökét Zayn. A férfi morgott az orra alatt valami olyasmit, hogy dehogy gond, de én nem voltam benne olyan biztos. Miden esetre engem nem érdekelt, leültem a kanapéra, és vártam, hogy végre elkezdődjön a felvétel. A fiúk először együtt mentek be a felvevő szobába, és kezdték el felvenni legújabb slágereiket. 

Már legalább huszadjára kezdték el előröl az egész dalt, mert Joshnak nem tetszett, mire Niall szünetet kést, mert éhes lett. Már egy kicsit én is kezdtem unni ezt az egészet, ezért úgy döntöttem, hogy majd szólok valamelyik fiúnak, hogy elmegyek felfedezni az épületet. Mivel Harry volt a legközelebb, így őt kaptam el, és avattam be tervembe. 

- Persze, menjél, csak majd gyere ide vissza! - utasított, majd én egy boldog mosollyal hagytam el a helyiséget.

A folyosón indultam tovább, mikor megpillantottam egy szobát aminek az ajtaján 'hangszeres szoba' cím villogott. Mindig is imádtam a hangszereket. Kiskoromban tanultam egy kicsit zongorázni apukámtól, aki profin játszott.

Beléptem a szobába, és elállt a lélegzetem. Telis-tele volt hangszerekkel, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Egyetlen dolog miatt ámultam el. Egy zongora. Egy gyönyörű, fekete, óriási zongora állt a szoba közepén. Pontosan ugyanolyan, mint ami nekünk volt, és amit a baleset után soha többet nem láttam. Ezermillió emlék jutott eszembe a hangszer láttán, úgy éreztem széthasad a fejem, és a szívem egyaránt. Eszembe jutott amikor Apával ketten ülünk előtte, én még kicsike vagyok, és az ujjaim még nem elég nagyok ahhoz, hogy a kedvenc darabomat előadjam, ezért Apukám megfogja, és segít nekem. Ezek a gondolatok azok, amiket soha nem akarok elfelejteni. Ezek az emlékek tartanak itt engem a földön, ezek miatt létezem. Az emlékek felidézése miatt könny szökött a szemembe, amit gyorsan le is töröltem a pulóverem ujjával. Nem szabad gyengének lennem! 

Előre megfontolva a dolgot ültem le a zongora előtt lévő kis székre. Szaggatottan vettem a levegőt, és a szívem ezerrel vert. Szépen lassan felnyitottam a zongora tetejét, az ujjaimat végighúztam a billentyűzeten, és játszani kezdtem a kedvenc darabomat. A dallam szépen csilingelt, és e hallatán újra könnyezni kezdtem, de nem érdekelt. Hiába próbáltam volna erősnek maradni, abban a pillanatban nem tudtam. Olyan sok szép emlék fűzött e dalhoz, hogy képtelen lettem volna kibírni sírás nélkül. Halkan énekelni kezdtem azt a dalt, amit Apukámmal írtunk még nagyon régen ehhez a dallamhoz. Imádtam énekelni, és zongorázni, mikor még egészen pici voltam, de mióta kórházba kerültem nem énekeltem. Egyszer sem. Még a zuhany alatt sem, pedig rossz szokásom volt, hogy dalolászni kezdek mosakodás közben. De én még akkor is tartottam magam. Egy hangot sem énekeltem, és most, hogy újra elkezdtem, rájöttem, hogy nagyon hiányzott. Butaság volt, felfüggeszteni, pedig tudtam, hogy nekem a zene az életem, mióta megszülettem. 

A dallamnak mindjárt vége szakad, és mikor az utolsó hangokat ütöm a billentyűzeten, és énekelem az utolsó sort, kitör belőlem a zokogás. Nem bírtam befejezni a darabot. Túl gyenge vagyok. Túlságosan szoros a kapcsolat közöttem, és a zene között. Eszembe juttatta a múltat. A szép, békés múltat, amikor még semmi gondom nem volt. Boldogan éltem az életemet szüleim körében. De ez most már nincs többé. És az fáj a legjobban, hogy ez ellen nem tudom mit tenni. El kell fogadnom. Bármennyire is fáj ez belül, nem lehet mit tenni. A levegőt hangosan kifújva töröltem le a szememet egy zsepivel, mikor hallottam, hogy nyitódik az ajtó, és valaki megszólal mögülem.

- Ez valami csodálatos volt!

Harold Edward Styles

1994. február 1-jén megszületett egy angyal. Egy fiú, aki lányok millióinak az életét mentette meg, és változtatta meg gyökeresen. Egy ember, akinek ugyanúgy vannak érzései, mint másoknak, ám ezt sokan nem veszik észre. Egy srác, aki csinál butaságokat, de akkor is ő a világ egyik legszerethetőbb személye. 

20 évvel ezelőtt ezen a napon látta meg a napvilágot Anne Cox és Des Styles közös gyermeke Harold Edward Styles. Akkor valószínűleg még ők sem tudták, hogy a fiúk egyszer majd világsztár lesz, akinek minden lépését követni fogják az emberek.

Harry már egészen kicsi kora óta szeretett énekelni és szerepelni. Ezért döntött úgy, hogy 2010-ben, - 16 évesen - hogy jelentkezik az X- Factorba. Habár egyéni indulóként nem jutott tovább, 4 másik fiúval eséjyt kapott arra, hogy együttesként alkossanak valami rendkívülit. Az 5 fiatal élt a lehetőséggel, amelynek eredményeképpen ma a One Direction a világ legismertebb fiúbandája.

Habár Harry a legfiatalabb a fiúk közül, mégis ő van leginkább a reflektorfényben, és őt kritizálják a legtöbben. Ám a rajongók mindig kiállnak mellette. De hogy miért is szeretjük őt annyira?

• A jótékonysági tevékenysége miatt: A Comic Relief keretén belül Ghánában segítettek a fiúk, még Harry és Liam A Trekstock kezdeményezésében is részt vett. Emellett Hazza több személyes tárgyát is árverésre bocsátotta már, hogy ezzel segítsen a rászorultakon.
• A jellegzetes hangja miatt
• Az ellenállhatatlan gödröcskés, kisfiús mosolya miatt
• A borzalmas viccei miatt
• A göndör haja miatt, amiből azért már ideje lenne vágatni
• A stílusa miatt: összesen 2 farmernadrágja van, és még így is divatikon díjat nyert
• De legfőképpen azért, mert sosem fáradt ahhoz, hogy megálljon egy képre a rajongókkal, hogy azt mondja nekünk, hogy szeret minket.

A kisfiúból férfi lett.

A mai nappal Hazza is kilép a tinédzser korból, s ezzel együtt a banda már nem 5 fiúból, hanem 5 férfiból áll. Természetesen ezt nem kell komolyan venni, hiszen mind tudjuk, hogy a srácok nem fognak változni és ugyanazok a bolondos kölykök maradnak, akiket annak idején megismertünk.

Furcsa belegondolni abba, hogy felnőttek a fiúk, de egyszerre büszkeséggel is tölt el mindez, mert hihetetlne az, amit, az elmúlt 3 évben elértek. Nagyon remélem, hogy Harry ma egy felejthetetlen napot tölt el családjával, és barátaival, mert megérdemli a szeretetet! 

Nagyon szeretünk Harold Edward Style, el se hiszem, hogy 20 éves lettél!:')<3

***

Facebook csoport

Drága olvasóim!
Mint láttátok pár napja elindítottam egy közvélemény-kutatást, amelyben kérdőre vontam, hogy legyen-e a blognak Facebook csoportja. A nagy részetek igennel válaszolt, ezért készítettem is egyet.
Ha szeretnétek lépjetek be, én nagyon örülnék neki, ha minél többen lennénk!:)
Köszönöm.
xxLexii

10. Hazatérés, avagy minden újra a régi

Sziasztok!

A résszel megétkeztem remélem tetszeni fog! Nem lett a legjobb és a leghosszabb, de most ennyi tellett tőlem, sajnálom! Tudom, hogy ritkán érkezek új részekkel, de - mint ahogy írtam - nagyon be vagyok havazva, és mivel félév van, nagyon ráhajtottam a tanulásra, semmi időm nem maradt a blogolásra. Még egyszer na haragudjatok, próbálok igyekezni!

xxLexii

UI: Kérlek látogassatok be a blogomba, ami ugyan nem történet, hanem designes oldal. Ha tetszik rendeljetek nyugodtan! :) xx
_______________________________________________________________________

Ajánlott zene:

Selena Gomez - Slow Down

Lina szemszöge

,,Ez lehetetlen! Emlékszem! Emlékeszem mindenre!"

***

Hirtelen ültem fel az ágyon, zakatoló szívvel. Hajam csapzottan hullott a szemembe, én meg idegesen söpörtem ki, hogy lássak is valamit. Mindenre emlékszem. Beugrott az egész. Hogy hogyan történt a baleset. Az egész elmúlt két év, amire eddig nem emlékeztem visszatért. 
Szétnéztem a szobámba és akkor vettem észre a sarokban lévő fotelban alvó fiút. Fel se tűnt mindeddig, hogy odakint hajnalodik. Ennyit aludtam volna?
Felpattantam az ágyamból, és az alvó fiúhoz siettem.
- Zayn! Zayn! - ébresztgettem. Lassan kinyitotta a szemét, ébredezni kezdett, majd amikor meglátott, hirtelen nagyon éber lett.
- Mi az? Valami baj van? - felállt a fotelból, de egy kicsit meginogott.
- Emlékszem! Emlékszem mindenre! - nem tudom hányadjára ejtem ki ezeket a szavakat gondolatban és élőben egyaránt is, de még mindig nem fogtam fel teljesen.
Zayn először kikerekedett szemekkel fürkészett, aztán elvigyorodott, magához húzott és a fejét a nyakamba fúrta.
- El se hiszed mennyire örülök ennek! - suttogta fülembe engem meg kirázott a hideg. Jóleső borzongás futott végig minden porcikámon, lehelete csiklandoztam a nyakamat. Megnyugtató volt a karjaiba éreznem magamat. Olyan szorosan húztam magamhoz, hogy azt hittem megfulladok. De ebben a pillanatban az se érdekelt, ha kinyomom belőle a szuszt. Nem tudom hány perc telhetett el, de én csak öleltem, és öleltem. Kénytelen voltam elengedni. Mosolyogva nézett bele szemeimbe, és én örömmel vettem észre, hogy végre nem szomorúság hanem boldogság árad íriszeiből. Mikor elengedett karjaiból lehuppantam az ágyra, majd ő is követte példámat. 
Kopogásra lettem figyelmes. Az ajtón Dr. Benett lépett be. Gondolom láthatta az örömöt mindkettőnk arcán, mert halványan elmosolyodott, és beljebb lépve, felvettem az olvasószemüvegét, és írogatni kezdett valamit a lapján. 

- Szóval, emlékszik mindenre kisasszony? - nézett fel rám. 

- Bizony.

- Ahogy gondoltam. - mosolygott mindkettőnkre.

- Doktor úr, mikor mehetek haza? - néztem rá a választól félve. Nem akartam ebbe a magányos szobában lenni többé. Olyan visszataszító. Úgy érzem magam benne, mint akinek senkije sem lenne. Jó, ez részben igaz, de megfogadtam, hogy nem fogok többek szomorkodni. Nem teszem magam tönkre emiatt. 

- Akár már ma is csak még egy pár vizsgálatot el kell végeznie. 

Aprót bólintottam, majd Zaynt szomorúan otthagyva követtem a doktort, a legalább huszadik vizsgálatomra.

Pár óra múlva

Az kórházi ágyon ülve fütyörészve pakolgattam a ruháimat a táskába. Boldog voltam, hisz nemsokára vége van ennek a rossz álomnak. A fiúk odalent várnak engem. Azóta már mindenkinek elmondtam, hogy emlékszek. Kitörő örömmel fogadták a jó hírt, majd mindenkit végig ölelgettem, puszilgattam. A vizsgálatokat elvégezték, majd az orvos azzal az indokkal engedett el, hogy vigyázzak magamra és a fejemre. 

A ruhák elrakásával végezve az ajtón utoljára kilépve hagytam el a helyiséget. A srácok, ahogy mondtam odalent vártak rám, majd együtt mentünk ki a kórház ajtaján.

Kint nem várt meglepetés fogadott. Ezer meg ezer fotós tolongott az utcán. Ezt nem hiszem el! Ezek sohasem hagynak nyugtot az embernek! A fiúk rutinosan kerülgették a riportereket, én meg, mint egy kuka álltam ott földbe gyökerezett lábbakkal. Mindig is utáltam a feltűnést! Soha nem értettem meg, hogy miért ennyire tapadósak, akár a piócák. Viszont hozzá kéne szoknom, ha a fiúkkal barátkozok. Ez van, ne  tudok mást csinálni, mert a srácokat meg imádom, és semmi pénzért nem válnék meg tőlük. Hiányozna a sok ökörködés. Olyanok számomra, mintha öt bátyám lenne.

Kéz kezet éreztem a derekamon, majd finoman elkezdett noszogatni, hogy induljak meg. Tudtam, hogy Zayn az. Húzni kezdett abba az irányba, ahol Louisék voltak. Ők már a kocsihoz próbáltak bejutni. Az fiú kezét fogva, a levegőt beszívva próbálta én is tolongani, nem hagyva őt magára. 

Végre! Pár perc szenvedés után odaértünk, a már az autóba ülő fiúkhoz, és gyorsan mi is bepattantunk melléjük. Nagyot sóhajtottam, és boldogan nyugtáztam, hogy ezt is túléltük.

Nem tudom mennyi kocsikázás után, megérkeztünk haza. Vidáman ugrottam ki a járműből és rohantam be a házba. A fiúk nevetve jöttek utánam. Nem értik miért vagyok izgatott, hiszen nem először vagyok itt. De engem hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy végre minden jóra fordult. 
Odabent a cuccaimat felvittem gyorsan a szobámba, majd levágtam magam a kanapéra. A srácok addigra már bejöttek, és ők is követték példámat. Megbeszéltük az elmúlt napokban történt dolgokat, majd Niall megszólalt, hogy ő éhes. Mondtam, hogy majd főzök, de Lou szerint az olyan sokáig tartana, hogy addigra a mi kis ír manónk éhen halna. Így rendeltünk pizzát. Nem vettem sértésnek, tudtam, hogy Niall milyen türelmetlen tud lenni, ha a hasáról van szó.
- Fiúk, milyen nap van ma? - tűnődve gondolkodtam, de sehogy sem akart eszembe jutni. Pedig fontos lenne, mert minél hamarabb szeretnék visszamenni dolgozni.
- Szerda. - Harry a telefonját nyomkodva válaszolt. Gondolom twitteren volt fent. 
Magamban megjegyeztem, hogy akkor holnap bemegyek dolgozni. Zayn már mondta, hogy szólt a főnökömnek, hogy mi történt. Hálás voltam neki, mert már azóta kirúgtak volna.
Az utóbbi pár napban sok újságot néztem meg unalmamban, amibe mi is benne voltunk. Leírták, hogy látták az One Directiont a kórházban. Később már azt is tudták, hogy én miattam látogatják meg olyan sokszor a kórház falait. Nem értem miért kell az újságnak ezen csámcsogniuk. Nekik nem számít az embernek a magánélete? Úgy döntöttem, hogy nem fogok ezen rágódni, mert csak felidegesíteném magam, és még nagyobb galibát csinálnék a sajtóban.
Annyira elgondolkodtam, hogy nem vettem észre, hogy a kaja megérkezett. Liam ment ki érte, majd fizetett és behozta. Niall ráugrott, majd hangosan csámcsogni kezdett.
- Azért nekünk is hagyjál! - nevetve viccelődtem, hiszen fel voltunk erre készülve, direkt többet rendeltünk. 
Mikor jóllaktunk, úgy döntöttem, hogy felmegyek aludni, mivel majd leragadt a szemem. Előtte vettem egy forró fürdőt, hogy kicsit kitisztítsam az agyamat, és megfeledkezzek, az elmúlt napok bonyodalmairól.
Fürdés után felöltöztem, fogat mostam, majd elmentem aludni. Fáradt voltam, és nyűgös, de mégis mosolyogva aludtam el, mert tudtam, hogy megint minden újra a régi.!

Ne haragudjatok!

Drága olvasóim!
kérlek ne haragudjatok, hogy még nem érkeztem meg a következő résszel, de teljesen be vagyok havazva! A tanulásról már ne is beszéljünk! Nagyon sokat kell tanulnom, és ha van egy kis szabadidőm, akkor pedig nincs sok türelmem az íráshoz. Kérlek ne haragudjatok rám, én nagyon igyekszem! A rész már félig készen van, de nem tökéletes. Sietek, ahogy csak tudok, lehet, hogy most hétvégén megtudom írni, de semmit sem mondok biztosra! Csak egy kis türelmet szeretnék Tőletek kérni! Remélem megértitek! 
Még egyszer iszonyatosan sajnálom!
xxLexii

Új blog! :)

Sziasztok!

Belekezdtem egy új (designes) blogba a barátnőimmel. Az előzőből kiléptem, mert számomra nem volt megfelelő sem a kinézet, sem semmi. (Ezt most szépen megfogalmaztam! :D)

Nézzetek be, és rendeljetek kritikát, fejlécet, rendezett képeket esetleg design átalakítást! :)

xxLexii

Never Give Up

Nagyon-nagyon boldog születésnapot a világ egyik legcsodálatosabb fiújának!:)<3 Boldog születésnapot Zayn Jawadd Malik!<3:) Imádunk téged! :) <3

9. A különös álom

Drága olvasóim!
Nagyon köszönöm, az előző fejezethez érkező 4 kommentet! Nem akarok nyálas, csöpögős lenni, de szeretném ha tudnátok, hogy ez nekem nagyon sokat, jelent! Továbbá boldogan nyugtáztam, hogy egyre többen leszünk! Már 20 rendszeres olvasóm van, amit szintén nagyon köszönök! :)
A 9. résszel megérkeztem, remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Jó olvasást!
xxLexii

UI: Nem tudom, hogy a továbbiakban mennyi időm lesz írni, mert sajnos holnaptól suli, ezért kevesebb időm lesz! Próbálok igyekezni, de semmit sem mondok biztosra! :/
________________________________________________________________________

Ajánlott zene:

D. H. T. - Listen To Your Heart

Lina szemszöge

 ,,Csak te élted túl. Lina, a szüleid meghaltak a balesetben!"

Nem hittem a fülemnek. Pontosabban nem akartam...Hogy mi? Mi történt vele?

Egyszerűen nem jutott el a tudatomig, amit Zayn mondott. Nem tudtam felfogni. Az nem lehet! Ez biztos csak tévedés. A szüleim otthon várnak rám mosolyogva, és Anya éppen a konyhában főz, Apa meg újságot olvas. Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy átverés. Egy rossz vicc. A szívem hevesebben kezdett verni, azt hittem menten kiugrik a helyéről. A gyomrom golflabda nagyságúra zsugorodott. Nem észleltem semmit ami körülöttem zajlott, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem igaz. Indokokat kerestem arra, hogy megcáfoljam ezt az állítást, de legbelül nagyon jól tudtam, hogy ez igaz. Csak nem szerettem volna bevallani saját magamnak. Nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet velem. 

Értetlenül néztem fel a még mindig türelmesen várakozó fiúra. Tudni akartam, az igazat. Hallani akartam még egyszer a szájából, hogy ez megtörtént.

- Ez igaz?

Nem válaszolt rögtön. Pár pillanatig a szemembe nézett. Íriszeiből nem tükröződött más, mint félelem, sajnálat, de legfőképpen megértés. Szótlanul bólintott, engemet pedig villámcsapásként ért a felismerés. Igazat mond!

Hirtelen tettem a kezemet a szám elé, és nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás. A torkomban gombócot éreztem, és egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást. Erőtlenül csúsztam hátrébb az ágyon, hogy megtudjam magam támasztani a falnál. A lábaimat felhúztam, és abba temettem a fejem. Kezemmel átkulcsoltam a térdeimet, segítve, hogy még jobban biztonságban érezhessem magam. Tovább zokogtam, és próbáltam mindent kizárni. Nem akartam senkivel sem beszélni. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor éreztem egy meleg kezet a hátamon. Először elakartam húzódni, de mikor megéreztem a cigi jellegzetes szagát egy kis citrus illattal fűszerezve, meggondoltam magam. Nagyon ismerős volt, de abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. 

Kicsit félénken kezdte el simogatni a hátam, de mikor ettől csak még jobban sírni kezdtem, felbátorodott, és szorosan magához húzott. Készségesen bújtam oda hozzá, hiszen szükségem volt egy támaszra. Olyan mérhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem menten összeesek. Lehet jobb lett volna. Ha elájulok, akkor csak lebegek a semmiben, és nem éreznék ekkora terhet a vállamon. Igen, valóban jobb lenne akkor.

- Héj, nyugodj meg, nem lesz semmi baj! - próbált megnyugtatni, de nem hittem neki. Még, hogy nincs semmi baj! Hol fogok élni? Mi lesz velem? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben még nagyobb terhet rakva a vállamra.

Mikor már egy ideje sírtam, felnéztem az engemet nyugtatni próbáló fiúra. Próbáltam megnyugodni, hogy kitudjak nyögni valamit.

- Zayn. - néztem rá erőtlenül.

- Igen? 

- Magamra hagynál? - kértem meg suttogva, mert most magányra volt szükségem. Rendbe kell tennem a dolgokat a fejemben. 

- Nem lesz semmi baj? - nemlegesen ráztam meg a fejem, majd néztem, ahogyan a fiú, vonakodva bár, de viszonylag gyorsan kisétál az ideiglenes szobám ajtaján.

Végre. Most csakis erre vágytam. A magányra. El se hiszem, hogy ez történt velem. Azt hittem, hogy tökéletes életem van. Szerető családom, akik mindenben összetartanak. Voltak barátaim, akik bármikor feltudtak vidítani, rosszabb pillanataimban. Gondolom, ők már azt se tudják ki vagyok...

Ezekkel a gondolatokkal állok fel, és csoszogok a szobám fürdőjébe. A tükörbe pillantva, még én magam is megijedek a látványtól. Hajam csapzottan hullik vállamra, szemeim bedagadtak, és vörösek. Fal fehér arcom arra utal, hogy tényleg nem érzem magam valami fényesen.

Elegem lett. Elegem lett abból, hogy úgy nézek ki, mint egy hulla. Ezt be kell fejeznem. Nem fogom magammal ezt tenni. Tovább kell lépnem a szüleimen, csak így tudom folytatni az életem. 

Ahogy elhatároztam magam, gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, kicsit rendbe szedtem magam. Felvettem a kórházi ruhát, majd megszárítottam a még vizes fürtjeimet.

Visszahuppantam az elég kemény ágyra, és elmerengtem. 

Természetesen még mindig nagyon fáj a szívem a szüleim után, de meg kell tanulnom továbblépnem. Nem tudom, hogy mi lesz velem a továbbiakban, de majd az is eldől. Lehet nem emlékszem a fiúkra, de erről nem én tehetek. Hogy hol fogok lakni? Nem tudom, csak reménykedni tudok abban, hogy Zayn esetleg befogad, úgy, mint - állítása szerint - nem régiben. Ez még a jövő zenéje.

Időközben elterültem az ágyon, és kinéztem az ablakon. Olyan szép kint az idő. Hét ágra süt a nap, ami Londonban elég meglepő, az itteni időjáráshoz képest. A madarak csicseregnek, gyermekek százai játszanak odakint, felhőtlenül boldogan. Bárcsak én is így érezhetném magam. Csak élvezni az életet, és semmi más.

Az ablakom pont egy parkra nézett le. Szerelmes párok lepték el az ottani kerti padokat. A szökőkútnál csobogott a víz, ami még szebbé tetté az összképet. 

Az ablakon túli világ képének elemzéséből feleszmélve hallottam meg a hasam kordulását. Éhes vagyok. Már jó régóta nem ettem, az biztos. Elindultam élelmet lelni, a kórházban lévő lenti büféhez.

Kilépve az ajtón, egy hosszú folyosón találtam magamat. A szoba előtt lévő székeken most senki sem ült, de nem zavart. Reménykedtem, hogy a fiúk hazamentek kicsit rendbe szedni magukat, mert már kitudja milyen régóta kubbasztottak itt mellettem. Nagyon rendesek, hogy itt vannak velem. El se tudják képzelni, hogy mennyit jelent ez nekem. Így nem érzem magam olyan egyedül, magányosan.

A keresett helyiséghez érve, meglepően vettem észre, hogy nem volt igazam. Zayn az egyik asztalnál ült, egy pohár kávé társaságában. Úgy gondoltam leülök mellé, és hazazavarom. Nem kell mindig itt lenni mellettem. Tudom, hogy már iszonyatosan fáradt. Menjen haza, és pihenje ki magát. 

- Szia! - elfoglaltam a vele szemben ülő székek egyikét, és ránéztem. Kicsit meglepődött, azon, hogy itt talál engem, de azért visszaköszönt. 

- Jobban vagy? - szomorúan nézett rám, de én csak egy lesajnáló pillantást vetettem rá, és próbáltam a lehető legboldogabban válaszolni.

- Persze!

Némán bólintott, de nem hiszem, hogy bevette álcámat. Elindultam a pulthoz valami ennivalót szerezni. Pénzem nem volt, de, mint a kórház betege, az itt mindent ingyen kapok. Legalábbis reggelit, ebédet és vacsorát. Most pont vacsora idő van. 

A ételt tálcára pakolták, majd a kezembe adták. Leültem vele megint Zaynhez, majd jóízűen falatozni kezdtem. 
- Zayn, nyugodtan menjél haza, és aludj egy kicsit! - mondtam neki, két harapás között. Kérdőn nézett rám, én meg folytattam. - Nem kell itt lenned egész álló nap. Te is ember vagy, neked is szükséged van a pihenésre.
Vonakodva nézett rám, én meg egy bólintással erősítettem meg mondandómat, és vártam, hogy tegyen , vagy mondjon valamit.
- Biztos?
- Tuti! - mosolyomat, ő is viszonozta, amit boldogan nyugtáztam el magamba. Felállt az asztaltól, majd intett egyet búcsúzásképp.
- Holnap jövök! - vigyorgott, én meg felnevettem kijelentésén.
- Várni foglak! - bár még nem igazán ismertem, de attól még nagyon jól elvoltunk, és tényleg várom, hogy holnap ugyanúgy ott üljön a szobám előtt lévő rozoga, kényelmetlen széken. Tudom, hogy nem kötelessége itt lenni, de én önző módon szeretném ha velem lenne. Így is elég unalmasan telnek a napok a kórházba, mi lenne még, ha ő sem lenne?
Mikor befejeztem az evést, elindultam vissza az ideiglenes lakóhelyem felé. Beérve elterültem az ágyamon, és mivel kifárasztott a sok sírás, hamar elaludtam, és belecsöppentem egy rendkívül furcsa álomba.

***

Emlékképek áradata lebegett a szemem előtt. Minden olyan kesze-kusza volt, alig-alig véltem felfedezni egy-egy képet, emlékfoszlányt. Hirtelen zuhanni kezdtem a semmibe. Mikor földet értem egy iskolában voltam, azon belül, egy osztályteremben. A leghátsó padban ültem és onnan figyeltem az eseményeket. Hol vagyok? Egyáltalán hogy kerültem ide? És miért? Semmi sem volt világos számomra.

Egyszer csak két lány lépett be a helyiségbe. Nem hittem a szememnek. Hiszen ez én vagyok! Saját magamat láttam, csak pár évvel korábban. 16 évesnek nézhettem ki. Hogy került ide a korábbi énem? A mellette lévő lánynak hosszú szőke haja volt, és gyerekes arcán kedves mosollyal nézett a korábbi önmagamra. Leültek a legelső padra, és várták a becsöngőt. Még egy ideig beszélgettek, közben fel-fel kacagtak, jól szórakoztak. Megszólalt a csengő, mire a diákok szomorúan a helyükre vándoroltak, és próbáltak csendben maradni. 

Többet nem láttam, mert hirtelen távolodni kezdtem. Egyre csak kisebbnek és kisebbnek láttam az osztálytermet, míg végül csak egy apró pontot láttam, majd újra zuhanni kezdtem.

***

Egy másik szituációban találtam magam, és ugyanúgy kívülről láttam mindent. A távolban  újra csak megpillantottam a saját énemet, amint egy fiúval egymás előtt állunk, és én ámulva hallgatom a fiú szavait. Nem tudtam mit mond, én csak kívülről figyeltem mindezt, mintha egy tévé képernyőjét nézném. Mégis éreztem, az érzéseit. Lina érzéseit. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan sebesen vert. A tenyerem izzadni kezdett, holott kint mínuszok repkedtek.  Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy a fiú nem más, mint Zayn. Hallottam ahogy azt suttogja nekem 'Még szükségem lesz rád!', és a én lefagyva állok előtte. Töprengtem, vajon honnan ilyen ismerős ez a helyzet. Nem jöttem rá. 

Egyszer csak ezt vettem észre, hogy megint távolodni kezdek, és újra zuhanok a semmiben.

***

Egy plázába voltam, ahol nyüzsgő emberek sokasága vett körül, mégse vettek észre. A boltokat nézegetve  megláttam az áruházak között szlalomozó három lányt. Az egyik értelemszerűen én voltam, de a másik kettő is ismerős volt. Látszott rajtam, hogy már alig bírok járni, de még kitartottam. Önfeledten nevettünk mindenen, amit csak viccesnek találtunk. Követtem magunkat, egészen egy kávézóhoz, ahol mind a hárman letelepedtünk egy eldugott asztalhoz. Töprengve bámultam magunkat, mert olyan közelinek tűnt minden. Mind a három történet. Még egy ideig néztem a csajokat, mikor leesett a dolog. Ez mind velem történt meg, mielőtt emlékezetkiesésem lett! Hirtelen bevillant minden emlékem. Mikor ott álltam egyedül egy parkban a csodára várva, hogy valaki befogadjon. Mikor felébredtem Zaynnek a lakásán. Minden beugrott. Ez lehetetlen! Emlékszem! Emlékszem mindenre!


Sziasztok!
Szeretnélek megkérni titeket, hogy kommenteljetek! Örülnék neki, ha tudnám mit rontottam el, esetleg mi tetszett nektek az adott részben! Nagyön örülnék neki! :)
xxLexii