11. A stúdióban /2. rész/

Drága olvasóim!
Sikeresen megérkeztem a fejezetnek a 2. részével, nem tudom, hogy milyen lett döntsétek el Ti!:)
Sajnálattal vettem tudomásul, hogy az első részhez egyetlen komment érkezett. Ennyire nem tetszett? Mondjátok meg nyugodtan, azt is ha nem tetszik, nekem mindegy csak valami visszajelzést kapjak! Szeretnék bővebb kommenteket olvasni, amelyben leírjátok, hogy mi volt benne jó, s rossz, miben kéne változtatnom! Örülnék neki!
xxLexii

_______________________________________________________________________

Ajánlott zene: 

Katy Perry - Unconditionally

"Vannak emberek akik nem azért sírnak, mert

gyengék, hanem mert túl sokáig voltak erősek"

,,Ez valami csodálatos volt!"

Azonnal felismert Zaynnek a jellegzetesen rekedtes hangját. Mielőtt megfordultam volna, gyorsan megtöröltem a szememet, hogy eltüntessem a sírásnak a nyomait. Próbáltam minél egyenletesebben venni a levegőt, és lenyugtatni magam. Nehezen ment, még mindig a dal hatása alatt voltam. Lassan álltam fel, és fordultam a fiú felé, aki kíváncsi szemekkel vizslatta minden egyes mozdulatomat. Mikor észrevette bánatomat, elkerekedett szemekkel sietett felém. Ő nem érti mi a bajom.

- Mi a baj Lina? Bántott valaki? - a vállamnál fogva húzott magához és nézett mélyen a szemebe. Újra rám tört a sírógörcs, de most már meg se próbáltam visszatartani. Szorosan kapaszkodtam Zaynbe, mintha az életem múlna rajta. Átölelte a derekamat, és -ha lehetséges- még jobban magához húzott. Csitítgatni kezdett, nem sok sikerrel. Fogalmam sincs miért sírok, hiszen semmi okom nem volt rá, talán most adom ki az eddig magamba tartott fájdalmaimat.
Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott, az időérzékem teljesen elveszett. Megnyugtató érzés volt Zaynnek a karjaiba érezni magamat, azt kívántam bárcsak megállna az idő, és örökre így maradhatnánk. Ám, de mind mindennek vége kell hogy szakadjon, így lassacskán kénytelen voltam eltolni magamtól a karjaiban tartó fiút. Nem akartam a szemébe nézni, inkább a cipőm orrát tanulmányoztam, mintha valami érdekes lett volna rajta. A kezével felemelte az államat, hogy íriszeimbe kukkantson. Tekintetéből aggodalom, féltés, ám de kíváncsiság is tükröződött.
- Elmondod miért sírsz? - kedvesen mosolyodott el, és letörölte könnyimet. Nem akartam elmondani, pedig tudtam, hogy megbízhatok benne. Mégis úgy éreztem, hogy ezt magamban kell tartsam, ezt csak nekem szabad tudnom.
Óvatosan ráztam meg a fejemet, és durván söpörtem ki csapzott hajamat az arcomból, mert útban volt.
- Semmi, csak szeretem ezt a dalt, és már nagyon régen hallottam - szipogva, és akadozva beszéltem. A szívem már kicsit lassabban vert, de a gombóc a torkomban továbbra is megmaradt.
Kétkedve és továbbra is engem fürkészve bólintott, nem hiszem, hogy elhitte. Szerencsére nem kérdezett többet, így megszabadultam a kínos kérdéstől. Zayn elindult az egyik fotelhoz, hogy leüljön. A mellette lévő helyet megcsapkodta, hogy üljek le mellé. Engedelmesen követtem utasításait, és helyet foglaltam tőle balra. Magam elé meredtem, és teljesen elgondolkodtam. A fiú hangja ébresztett fel szomorú emlékeim közül.
- Gyönyörű hangod van. Nem gondolkoztál még azon, hogy énekes legyél? - egész testében felém fordult, és izgatottan, csillogó szemekkel várta válaszomat. A kérdésén töprengtem. Én, mint énekes? Nem lenne túl jó ötlet. Tiltakozóan rázni kezdtem a fejemet.
- Á, ez nem az én világom.
- Nem-e? - hökkent meg. - Nagyon szépen énekelted el azt a dalt, szerintem pedig pont ez a te stílusod! - szavai hallatán elpirultam. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Egy kicsit túloz. - Azért ugye meggondolod? - kicsit lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, mert én szokás szerint a földet bámultam. Igazából nem nagyon vagyok oda a dologért, de azért majd elgondolkozok rajta.
- Igen, meggondolom - néztem bele íriszeibe. Gyengéden elmosolyodott.
- Jól van, örülök, de nekem most mennem kell, még fel kell vennünk egy számot - húzta el a száját, az ajtó felé mutatott. - Jössz te is?
Megráztam a fejem, és közöltem, hogy még előtte elmegyek a mosdóba kicsit rendbe tenni magam. Elvigyorodott, majd oda lépett hozzám és egy lágy puszit nyomott az arcomra. Ezután elfordult, és lazán kisétált az ajtón. Elvörösödve fogtam meg a kezemmel azt a helyet, ahol az előbb még Zayn ajkai voltak. Nem hittem el. Az, hogy ezt tette, millió kérdést vont maga után magamban. Miért tette? Utalni akart ezzel valamire? Vagy csak egy baráti gesztus volt, mert az előbb sírtam?
Még mindig kicsit sokkolva indultam el a mellékhelyiségek felé. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek, de egyszer csak megtorpantam egy ajtó előtt, amin kint volt a jellegzetes női figura, jelezve, hogy a női mosdó előtt állok. Bementem, és megálltam a hosszú tükörsor előtt. Belenéztem, és megpillantottam egy sápadt, sírástól vörös, és duzzadt szemekkel rendelkező lányt. Nem ismertem magamra. Hajam csapzottan, és kócosan hullott a vállamra. Szemgolyóim színei szürkén csillogtak, de nem éppen az boldogságtól. Elszörnyedve fordultam el a tükör elől, és mostam meg az arcom, hátha segít valamelyest. Kicsit megcsapkodtam arcom, hogy legyen valami színe, de nem sokat használt, ugyanolyan fakó és fehér maradt továbbra is. Nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy ennél többet nem tudok tenni a külsőmet illetően, ezért megfordultam és nagy léptekkel, sietve léptem ki a mosdó ajtaján, és indultam el abba az irányba, amerről érkeztem. Hamarosan megtaláltam a stúdió szobáját, és halkan lenyomva a kilincset csoszogtam be. Megpróbáltam nem csapni zajt, hogy nehogy azért kelljen újra kezdeni a felvételt. De amilyen csendesen szerettem volna, olyan hangosan botlottam meg a sarokban lévő virágnak a cserepébe és óriásit zakóztam. Az orrom alatt szitkozódva pattantam fel, és kaptam fel a fejemet. Láttam, hogy Josh rosszallóan tekint rám, a fiúk meg majd meg pukkadnak a nevetéstől. Egy kicsit én is felnevettem, holott nem voltam vicces kedvemben. Sőt pont ellenkezőleg. A felvételt természetesen le kellett állítani, de a srácokat egy cseppet sem érdekelte, nem úgy, mint Mr. Parkert. Nem nagyon szimpatikus nekem ez a férfi, de úgy látom, hogy ez kölcsönös.
Újra elkezdték felvenni a számot, és ezúttal is Joshnak valami baja volt vele. Ezt nem hiszem el!

- Állj! Állj, és Állj!
Hangosan felsóhajtottam, és nyűgösen néztem a fiúkra, akiknek már szintén nagyon elegük volt a férfiből. Zaynnel összetalálkozott a tekintetünk, mire ő csak egy fáradt mosolyt villantott felém, majd határozottan Josh-hoz fordult.

- Josh, mára elég volt. Már nagyon fáradtak vagyunk, nem fogjuk tudni jobban felénekelni.

Mr. Parker lemondóan huppant le az egyik székre, majd bólintott egyet, és szabadon engedte a fiúkat azzal a kikötéssel, hogy megígérik, legközelebb jobban teljesítenek. Boldogan, felszabadultan, ám de mégis fáradtan vonszolták ki magukat a felvevő szobából, és dobták le magukat mellém a kanapéra. Hirtelen Zayn szólalt meg, mire mindannyian felé kaptuk a fejünket.

- Képzeljétek el, ma Lina... - kikerekedett szemekkel néztem rá, mert abban bíztam, hogy nem fogja elmondani a többieknek. Hát tévedten. Zayn felém pillantott, mire én gyorsan megráztam a fejem, jelezve, hogy nem folytassa tovább. Nem akartam, hogy a fiúk tudjanak arról, hogy ma hol voltam, és mit csináltam, miközben ők énekeltek. Zayn vette az adást. - ...talált egy érdekes szobát - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. 

- Milyet? - Niall izgatottan, csillogó szemekkel fordult Zayn felé.

- Olyat, amiben egy csomó hangszer volt.

- Zayn, ez egy stúdió, jó, hogy vannak hangszerek - Liam összeráncolt szemöldökkel nézett rá, majd lassan felém pillantotta, majd vissza Zaynre. Én próbáltam minél jobban olyan arcot vágni, mintha semmi titkolni valóm nem lenne. Szerintem nem hitte el nekünk ezt az egészet. Mindenesetre szerencsémre nem firtatta tovább a dolgot, ránk hagyta.

Úgy gondoltuk lassan elkellene indulni haza, így az épületből kifelé vettük az irányt.

***

A szobám ajtaját magam mögött becsukva, nagyot sóhajtva dőltem neki. Végre. Egyedül vagyok. Most pont erre van szükségem. Már a kocsiban ülve is azt vártam, hogy saját magam legyek, a gondolataimmal együtt. Muszáj egy kicsit kitisztulnia az agyamnak, nem bírom már ezt a nyomást. Akárhányszor eszembe jut a szobában történt dolgok, a szívem majd kettéhasad, mert tudom, hogy az az élet ami régen volt, már nem lesz többé. A mostani közel sem ugyanaz. Anyu és Apu nincs többé. Ezt el kell fogadnom. Nem tudom hányszor ígértem meg magamnak, hogy mostantól nem leszek szomorú, eddig még egyszer sem tartottam be. Mindig meginogtam, akárhányszor, megláttam vagy meghallottam valamit a múltamból. Valamit, ami Anya gyönyörű hangjára, arcára, mosolyára emlékeztetett.  A parkban lévő virágokban, a madarak csicsergésében, de még saját magamban is őt látom, és felemészt a bűntudat, hogy nem segíthettem rajtuk azon az estén. Tudom, hogy lehetetlen lett volna rajtuk valamiképpen segíteni, de valahogy úgy érzem, hogy én vagyok a hibás a halálukért. Ezt nevezik gyásznak. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám azt, amit én most belül érzek, mert borzalmas. Egy jó dolog van az egészben, ha egyáltalán ez lehetséges. Az, hogy helyettük lett nyolc csodálatos barátom, akik mellettem vannak jóban, rosszban, és bármiben, bármikor segítenek rajtam. Bizalommal fordulhatok feléjük, mert tudom, hogy meghallgatnának. Mosolyt csal az arcomra, ha magam elé képzelem Louist, ahogy Harryvel bolondozik; Niallt, ahogy egy tonna gyors kaját magába töm, és utána még mindig éhes; Liamat, ahogy minden reggel kedvesen rám mosolyog, és megkérdezi, hogy aludtam. És végül Zaynt. Zaynt, aki iránt fogalmam sincs, hogy mit érzek. Ő segített a lehető legtöbbet az elmúlt hónapokban. Neki köszönhetem, hogy még egyáltalán életben vagyok, és nem az utcán kell kóborolnom. És ebben nem az a legjobb és a legszebb, hogy segített. Nem, egyáltalán nem. Hanem az, hogy nem azért csináltam, mert kötelező volt neki. Ő önszántából csinálta mindezt, és ez nekem a legfontosabb. Az, hogy ő bármikor fel tud vidítani, akár egy bennfentes poénnal, az nekem felbecsülhetetlen értékű. Neki nem számított, hogy az utcán élek. Más ember leszólt volna, de ő nem. Ő befogadott, és segített, sőt még aggódott is értem, ha nem voltam éppen jó bőrben, pedig nem is ismertük egymást. De szép lassan én is közelebb engedtem magamhoz, megismertük egymást, és nagyon jó barátok lettünk. Sőt jobbak, mint barátok. Azt kell, hogy mondjam Zayn olyan nekem, mint egy lelki társ. Aki segít, és kihúz a bajból. Már csak miatta is fel kell, hogy álljak, nem szabad magamba zuhannom. Ha már ennyit meg tett értem, nem lenne okos dolog összeroppanni. Igaz, el nem tudom képzelni, hogy hogyan fogok továbblépni a szüleim elvesztésén, de meg kell próbálnom. Érte. Értük. De legfőképpen magamért.