; -->

2014. január 22., szerda

Facebook csoport

Drága olvasóim!
Mint láttátok pár napja elindítottam egy közvélemény-kutatást, amelyben kérdőre vontam, hogy legyen-e a blognak Facebook csoportja. A nagy részetek igennel válaszolt, ezért készítettem is egyet.
Ha szeretnétek lépjetek be, én nagyon örülnék neki, ha minél többen lennénk!:)
Köszönöm.
xxLexii

2014. január 19., vasárnap

10. Hazatérés, avagy minden újra a régi

Sziasztok!
A résszel megétkeztem remélem tetszeni fog! Nem lett a legjobb és a leghosszabb, de most ennyi tellett tőlem, sajnálom! Tudom, hogy ritkán érkezek új részekkel, de - mint ahogy írtam - nagyon be vagyok havazva, és mivel félév van, nagyon ráhajtottam a tanulásra, semmi időm nem maradt a blogolásra. Még egyszer na haragudjatok, próbálok igyekezni!
xxLexii

UI: Kérlek látogassatok be a blogomba, ami ugyan nem történet, hanem designes oldal. Ha tetszik rendeljetek nyugodtan! :) xx
_______________________________________________________________________

Ajánlott zene:

Lina szemszöge

,,Ez lehetetlen! Emlékszem! Emlékeszem mindenre!"


***

Hirtelen ültem fel az ágyon, zakatoló szívvel. Hajam csapzottan hullott a szemembe, én meg idegesen söpörtem ki, hogy lássak is valamit. Mindenre emlékszem. Beugrott az egész. Hogy hogyan történt a baleset. Az egész elmúlt két év, amire eddig nem emlékeztem visszatért. 
Szétnéztem a szobámba és akkor vettem észre a sarokban lévő fotelban alvó fiút. Fel se tűnt mindeddig, hogy odakint hajnalodik. Ennyit aludtam volna?
Felpattantam az ágyamból, és az alvó fiúhoz siettem.
- Zayn! Zayn! - ébresztgettem. Lassan kinyitotta a szemét, ébredezni kezdett, majd amikor meglátott, hirtelen nagyon éber lett.
- Mi az? Valami baj van? - felállt a fotelból, de egy kicsit meginogott.
- Emlékszem! Emlékszem mindenre! - nem tudom hányadjára ejtem ki ezeket a szavakat gondolatban és élőben egyaránt is, de még mindig nem fogtam fel teljesen.
Zayn először kikerekedett szemekkel fürkészett, aztán elvigyorodott, magához húzott és a fejét a nyakamba fúrta.
- El se hiszed mennyire örülök ennek! - suttogta fülembe engem meg kirázott a hideg. Jóleső borzongás futott végig minden porcikámon, lehelete csiklandoztam a nyakamat. Megnyugtató volt a karjaiba éreznem magamat. Olyan szorosan húztam magamhoz, hogy azt hittem megfulladok. De ebben a pillanatban az se érdekelt, ha kinyomom belőle a szuszt. Nem tudom hány perc telhetett el, de én csak öleltem, és öleltem. Kénytelen voltam elengedni. Mosolyogva nézett bele szemeimbe, és én örömmel vettem észre, hogy végre nem szomorúság hanem boldogság árad íriszeiből. Mikor elengedett karjaiból lehuppantam az ágyra, majd ő is követte példámat. 
Kopogásra lettem figyelmes. Az ajtón Dr. Benett lépett be. Gondolom láthatta az örömöt mindkettőnk arcán, mert halványan elmosolyodott, és beljebb lépve, felvettem az olvasószemüvegét, és írogatni kezdett valamit a lapján. 
- Szóval, emlékszik mindenre kisasszony? - nézett fel rám. 
- Bizony.
- Ahogy gondoltam. - mosolygott mindkettőnkre.
- Doktor úr, mikor mehetek haza? - néztem rá a választól félve. Nem akartam ebbe a magányos szobában lenni többé. Olyan visszataszító. Úgy érzem magam benne, mint akinek senkije sem lenne. Jó, ez részben igaz, de megfogadtam, hogy nem fogok többek szomorkodni. Nem teszem magam tönkre emiatt. 
- Akár már ma is csak még egy pár vizsgálatot el kell végeznie. 
Aprót bólintottam, majd Zaynt szomorúan otthagyva követtem a doktort, a legalább huszadik vizsgálatomra.

Pár óra múlva

Az kórházi ágyon ülve fütyörészve pakolgattam a ruháimat a táskába. Boldog voltam, hisz nemsokára vége van ennek a rossz álomnak. A fiúk odalent várnak engem. Azóta már mindenkinek elmondtam, hogy emlékszek. Kitörő örömmel fogadták a jó hírt, majd mindenkit végig ölelgettem, puszilgattam. A vizsgálatokat elvégezték, majd az orvos azzal az indokkal engedett el, hogy vigyázzak magamra és a fejemre. 
A ruhák elrakásával végezve az ajtón utoljára kilépve hagytam el a helyiséget. A srácok, ahogy mondtam odalent vártak rám, majd együtt mentünk ki a kórház ajtaján.
Kint nem várt meglepetés fogadott. Ezer meg ezer fotós tolongott az utcán. Ezt nem hiszem el! Ezek sohasem hagynak nyugtot az embernek! A fiúk rutinosan kerülgették a riportereket, én meg, mint egy kuka álltam ott földbe gyökerezett lábbakkal. Mindig is utáltam a feltűnést! Soha nem értettem meg, hogy miért ennyire tapadósak, akár a piócák. Viszont hozzá kéne szoknom, ha a fiúkkal barátkozok. Ez van, ne  tudok mást csinálni, mert a srácokat meg imádom, és semmi pénzért nem válnék meg tőlük. Hiányozna a sok ökörködés. Olyanok számomra, mintha öt bátyám lenne.
Kéz kezet éreztem a derekamon, majd finoman elkezdett noszogatni, hogy induljak meg. Tudtam, hogy Zayn az. Húzni kezdett abba az irányba, ahol Louisék voltak. Ők már a kocsihoz próbáltak bejutni. Az fiú kezét fogva, a levegőt beszívva próbálta én is tolongani, nem hagyva őt magára. 
Végre! Pár perc szenvedés után odaértünk, a már az autóba ülő fiúkhoz, és gyorsan mi is bepattantunk melléjük. Nagyot sóhajtottam, és boldogan nyugtáztam, hogy ezt is túléltük.
Nem tudom mennyi kocsikázás után, megérkeztünk haza. Vidáman ugrottam ki a járműből és rohantam be a házba. A fiúk nevetve jöttek utánam. Nem értik miért vagyok izgatott, hiszen nem először vagyok itt. De engem hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy végre minden jóra fordult. 
Odabent a cuccaimat felvittem gyorsan a szobámba, majd levágtam magam a kanapéra. A srácok addigra már bejöttek, és ők is követték példámat. Megbeszéltük az elmúlt napokban történt dolgokat, majd Niall megszólalt, hogy ő éhes. Mondtam, hogy majd főzök, de Lou szerint az olyan sokáig tartana, hogy addigra a mi kis ír manónk éhen halna. Így rendeltünk pizzát. Nem vettem sértésnek, tudtam, hogy Niall milyen türelmetlen tud lenni, ha a hasáról van szó.
- Fiúk, milyen nap van ma? - tűnődve gondolkodtam, de sehogy sem akart eszembe jutni. Pedig fontos lenne, mert minél hamarabb szeretnék visszamenni dolgozni.
- Szerda. - Harry a telefonját nyomkodva válaszolt. Gondolom twitteren volt fent. 
Magamban megjegyeztem, hogy akkor holnap bemegyek dolgozni. Zayn már mondta, hogy szólt a főnökömnek, hogy mi történt. Hálás voltam neki, mert már azóta kirúgtak volna.
Az utóbbi pár napban sok újságot néztem meg unalmamban, amibe mi is benne voltunk. Leírták, hogy látták az One Directiont a kórházban. Később már azt is tudták, hogy én miattam látogatják meg olyan sokszor a kórház falait. Nem értem miért kell az újságnak ezen csámcsogniuk. Nekik nem számít az embernek a magánélete? Úgy döntöttem, hogy nem fogok ezen rágódni, mert csak felidegesíteném magam, és még nagyobb galibát csinálnék a sajtóban.
Annyira elgondolkodtam, hogy nem vettem észre, hogy a kaja megérkezett. Liam ment ki érte, majd fizetett és behozta. Niall ráugrott, majd hangosan csámcsogni kezdett.
- Azért nekünk is hagyjál! - nevetve viccelődtem, hiszen fel voltunk erre készülve, direkt többet rendeltünk. 
Mikor jóllaktunk, úgy döntöttem, hogy felmegyek aludni, mivel majd leragadt a szemem. Előtte vettem egy forró fürdőt, hogy kicsit kitisztítsam az agyamat, és megfeledkezzek, az elmúlt napok bonyodalmairól.
Fürdés után felöltöztem, fogat mostam, majd elmentem aludni. Fáradt voltam, és nyűgös, de mégis mosolyogva aludtam el, mert tudtam, hogy megint minden újra a régi.!


2014. január 17., péntek

Ne haragudjatok!

Drága olvasóim!
kérlek ne haragudjatok, hogy még nem érkeztem meg a következő résszel, de teljesen be vagyok havazva! A tanulásról már ne is beszéljünk! Nagyon sokat kell tanulnom, és ha van egy kis szabadidőm, akkor pedig nincs sok türelmem az íráshoz. Kérlek ne haragudjatok rám, én nagyon igyekszem! A rész már félig készen van, de nem tökéletes. Sietek, ahogy csak tudok, lehet, hogy most hétvégén megtudom írni, de semmit sem mondok biztosra! Csak egy kis türelmet szeretnék Tőletek kérni! Remélem megértitek! 
Még egyszer iszonyatosan sajnálom!
xxLexii

2014. január 12., vasárnap

Új blog! :)

Sziasztok!
Belekezdtem egy új (designes) blogba a barátnőimmel. Az előzőből kiléptem, mert számomra nem volt megfelelő sem a kinézet, sem semmi. (Ezt most szépen megfogalmaztam! :D)
Nézzetek be, és rendeljetek kritikát, fejlécet, rendezett képeket esetleg design átalakítást! :)
xxLexii

Nagyon-nagyon boldog születésnapot a világ egyik legcsodálatosabb fiújának!:)<3 Boldog születésnapot Zayn Jawadd Malik!<3:) Imádunk téged! :) <3





2014. január 5., vasárnap

9. A különös álom

Drága olvasóim!
Nagyon köszönöm, az előző fejezethez érkező 4 kommentet! Nem akarok nyálas, csöpögős lenni, de szeretném ha tudnátok, hogy ez nekem nagyon sokat, jelent! Továbbá boldogan nyugtáztam, hogy egyre többen leszünk! Már 20 rendszeres olvasóm van, amit szintén nagyon köszönök! :)
A 9. résszel megérkeztem, remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Jó olvasást!
xxLexii

UI: Nem tudom, hogy a továbbiakban mennyi időm lesz írni, mert sajnos holnaptól suli, ezért kevesebb időm lesz! Próbálok igyekezni, de semmit sem mondok biztosra! :/
________________________________________________________________________


Ajánlott zene:
Lina szemszöge

 ,,Csak te élted túl. Lina, a szüleid meghaltak a balesetben!"
Nem hittem a fülemnek. Pontosabban nem akartam...Hogy mi? Mi történt vele?
Egyszerűen nem jutott el a tudatomig, amit Zayn mondott. Nem tudtam felfogni. Az nem lehet! Ez biztos csak tévedés. A szüleim otthon várnak rám mosolyogva, és Anya éppen a konyhában főz, Apa meg újságot olvas. Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy átverés. Egy rossz vicc. A szívem hevesebben kezdett verni, azt hittem menten kiugrik a helyéről. A gyomrom golflabda nagyságúra zsugorodott. Nem észleltem semmit ami körülöttem zajlott, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem igaz. Indokokat kerestem arra, hogy megcáfoljam ezt az állítást, de legbelül nagyon jól tudtam, hogy ez igaz. Csak nem szerettem volna bevallani saját magamnak. Nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet velem. 
Értetlenül néztem fel a még mindig türelmesen várakozó fiúra. Tudni akartam, az igazat. Hallani akartam még egyszer a szájából, hogy ez megtörtént.
- Ez igaz?
Nem válaszolt rögtön. Pár pillanatig a szemembe nézett. Íriszeiből nem tükröződött más, mint félelem, sajnálat, de legfőképpen megértés. Szótlanul bólintott, engemet pedig villámcsapásként ért a felismerés. Igazat mond!
Hirtelen tettem a kezemet a szám elé, és nem bírtam tovább. Kitört belőlem a zokogás. A torkomban gombócot éreztem, és egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást. Erőtlenül csúsztam hátrébb az ágyon, hogy megtudjam magam támasztani a falnál. A lábaimat felhúztam, és abba temettem a fejem. Kezemmel átkulcsoltam a térdeimet, segítve, hogy még jobban biztonságban érezhessem magam. Tovább zokogtam, és próbáltam mindent kizárni. Nem akartam senkivel sem beszélni. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén. 
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor éreztem egy meleg kezet a hátamon. Először elakartam húzódni, de mikor megéreztem a cigi jellegzetes szagát egy kis citrus illattal fűszerezve, meggondoltam magam. Nagyon ismerős volt, de abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. 
Kicsit félénken kezdte el simogatni a hátam, de mikor ettől csak még jobban sírni kezdtem, felbátorodott, és szorosan magához húzott. Készségesen bújtam oda hozzá, hiszen szükségem volt egy támaszra. Olyan mérhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem menten összeesek. Lehet jobb lett volna. Ha elájulok, akkor csak lebegek a semmiben, és nem éreznék ekkora terhet a vállamon. Igen, valóban jobb lenne akkor.
- Héj, nyugodj meg, nem lesz semmi baj! - próbált megnyugtatni, de nem hittem neki. Még, hogy nincs semmi baj! Hol fogok élni? Mi lesz velem? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben még nagyobb terhet rakva a vállamra.
Mikor már egy ideje sírtam, felnéztem az engemet nyugtatni próbáló fiúra. Próbáltam megnyugodni, hogy kitudjak nyögni valamit.
- Zayn. - néztem rá erőtlenül.
- Igen? 
- Magamra hagynál? - kértem meg suttogva, mert most magányra volt szükségem. Rendbe kell tennem a dolgokat a fejemben. 
- Nem lesz semmi baj? - nemlegesen ráztam meg a fejem, majd néztem, ahogyan a fiú, vonakodva bár, de viszonylag gyorsan kisétál az ideiglenes szobám ajtaján.
Végre. Most csakis erre vágytam. A magányra. El se hiszem, hogy ez történt velem. Azt hittem, hogy tökéletes életem van. Szerető családom, akik mindenben összetartanak. Voltak barátaim, akik bármikor feltudtak vidítani, rosszabb pillanataimban. Gondolom, ők már azt se tudják ki vagyok...
Ezekkel a gondolatokkal állok fel, és csoszogok a szobám fürdőjébe. A tükörbe pillantva, még én magam is megijedek a látványtól. Hajam csapzottan hullik vállamra, szemeim bedagadtak, és vörösek. Fal fehér arcom arra utal, hogy tényleg nem érzem magam valami fényesen.
Elegem lett. Elegem lett abból, hogy úgy nézek ki, mint egy hulla. Ezt be kell fejeznem. Nem fogom magammal ezt tenni. Tovább kell lépnem a szüleimen, csak így tudom folytatni az életem. 
Ahogy elhatároztam magam, gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam, kicsit rendbe szedtem magam. Felvettem a kórházi ruhát, majd megszárítottam a még vizes fürtjeimet.
Visszahuppantam az elég kemény ágyra, és elmerengtem. 
Természetesen még mindig nagyon fáj a szívem a szüleim után, de meg kell tanulnom továbblépnem. Nem tudom, hogy mi lesz velem a továbbiakban, de majd az is eldől. Lehet nem emlékszem a fiúkra, de erről nem én tehetek. Hogy hol fogok lakni? Nem tudom, csak reménykedni tudok abban, hogy Zayn esetleg befogad, úgy, mint - állítása szerint - nem régiben. Ez még a jövő zenéje.
Időközben elterültem az ágyon, és kinéztem az ablakon. Olyan szép kint az idő. Hét ágra süt a nap, ami Londonban elég meglepő, az itteni időjáráshoz képest. A madarak csicseregnek, gyermekek százai játszanak odakint, felhőtlenül boldogan. Bárcsak én is így érezhetném magam. Csak élvezni az életet, és semmi más.
Az ablakom pont egy parkra nézett le. Szerelmes párok lepték el az ottani kerti padokat. A szökőkútnál csobogott a víz, ami még szebbé tetté az összképet. 
Az ablakon túli világ képének elemzéséből feleszmélve hallottam meg a hasam kordulását. Éhes vagyok. Már jó régóta nem ettem, az biztos. Elindultam élelmet lelni, a kórházban lévő lenti büféhez.
Kilépve az ajtón, egy hosszú folyosón találtam magamat. A szoba előtt lévő székeken most senki sem ült, de nem zavart. Reménykedtem, hogy a fiúk hazamentek kicsit rendbe szedni magukat, mert már kitudja milyen régóta kubbasztottak itt mellettem. Nagyon rendesek, hogy itt vannak velem. El se tudják képzelni, hogy mennyit jelent ez nekem. Így nem érzem magam olyan egyedül, magányosan.
A keresett helyiséghez érve, meglepően vettem észre, hogy nem volt igazam. Zayn az egyik asztalnál ült, egy pohár kávé társaságában. Úgy gondoltam leülök mellé, és hazazavarom. Nem kell mindig itt lenni mellettem. Tudom, hogy már iszonyatosan fáradt. Menjen haza, és pihenje ki magát. 
- Szia! - elfoglaltam a vele szemben ülő székek egyikét, és ránéztem. Kicsit meglepődött, azon, hogy itt talál engem, de azért visszaköszönt. 
- Jobban vagy? - szomorúan nézett rám, de én csak egy lesajnáló pillantást vetettem rá, és próbáltam a lehető legboldogabban válaszolni.
- Persze!
Némán bólintott, de nem hiszem, hogy bevette álcámat. Elindultam a pulthoz valami ennivalót szerezni. Pénzem nem volt, de, mint a kórház betege, az itt mindent ingyen kapok. Legalábbis reggelit, ebédet és vacsorát. Most pont vacsora idő van. 
A ételt tálcára pakolták, majd a kezembe adták. Leültem vele megint Zaynhez, majd jóízűen falatozni kezdtem. 
- Zayn, nyugodtan menjél haza, és aludj egy kicsit! - mondtam neki, két harapás között. Kérdőn nézett rám, én meg folytattam. - Nem kell itt lenned egész álló nap. Te is ember vagy, neked is szükséged van a pihenésre.
Vonakodva nézett rám, én meg egy bólintással erősítettem meg mondandómat, és vártam, hogy tegyen , vagy mondjon valamit.
- Biztos?
- Tuti! - mosolyomat, ő is viszonozta, amit boldogan nyugtáztam el magamba. Felállt az asztaltól, majd intett egyet búcsúzásképp.
- Holnap jövök! - vigyorgott, én meg felnevettem kijelentésén.
- Várni foglak! - bár még nem igazán ismertem, de attól még nagyon jól elvoltunk, és tényleg várom, hogy holnap ugyanúgy ott üljön a szobám előtt lévő rozoga, kényelmetlen széken. Tudom, hogy nem kötelessége itt lenni, de én önző módon szeretném ha velem lenne. Így is elég unalmasan telnek a napok a kórházba, mi lenne még, ha ő sem lenne?
Mikor befejeztem az evést, elindultam vissza az ideiglenes lakóhelyem felé. Beérve elterültem az ágyamon, és mivel kifárasztott a sok sírás, hamar elaludtam, és belecsöppentem egy rendkívül furcsa álomba.

***

Emlékképek áradata lebegett a szemem előtt. Minden olyan kesze-kusza volt, alig-alig véltem felfedezni egy-egy képet, emlékfoszlányt. Hirtelen zuhanni kezdtem a semmibe. Mikor földet értem egy iskolában voltam, azon belül, egy osztályteremben. A leghátsó padban ültem és onnan figyeltem az eseményeket. Hol vagyok? Egyáltalán hogy kerültem ide? És miért? Semmi sem volt világos számomra.
Egyszer csak két lány lépett be a helyiségbe. Nem hittem a szememnek. Hiszen ez én vagyok! Saját magamat láttam, csak pár évvel korábban. 16 évesnek nézhettem ki. Hogy került ide a korábbi énem? A mellette lévő lánynak hosszú szőke haja volt, és gyerekes arcán kedves mosollyal nézett a korábbi önmagamra. Leültek a legelső padra, és várták a becsöngőt. Még egy ideig beszélgettek, közben fel-fel kacagtak, jól szórakoztak. Megszólalt a csengő, mire a diákok szomorúan a helyükre vándoroltak, és próbáltak csendben maradni. 

Többet nem láttam, mert hirtelen távolodni kezdtem. Egyre csak kisebbnek és kisebbnek láttam az osztálytermet, míg végül csak egy apró pontot láttam, majd újra zuhanni kezdtem.

***

Egy másik szituációban találtam magam, és ugyanúgy kívülről láttam mindent. A távolban  újra csak megpillantottam a saját énemet, amint egy fiúval egymás előtt állunk, és én ámulva hallgatom a fiú szavait. Nem tudtam mit mond, én csak kívülről figyeltem mindezt, mintha egy tévé képernyőjét nézném. Mégis éreztem, az érzéseit. Lina érzéseit. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan sebesen vert. A tenyerem izzadni kezdett, holott kint mínuszok repkedtek.  Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy a fiú nem más, mint Zayn. Hallottam ahogy azt suttogja nekem 'Még szükségem lesz rád!', és a én lefagyva állok előtte. Töprengtem, vajon honnan ilyen ismerős ez a helyzet. Nem jöttem rá. 
Egyszer csak ezt vettem észre, hogy megint távolodni kezdek, és újra zuhanok a semmiben.

***

Egy plázába voltam, ahol nyüzsgő emberek sokasága vett körül, mégse vettek észre. A boltokat nézegetve  megláttam az áruházak között szlalomozó három lányt. Az egyik értelemszerűen én voltam, de a másik kettő is ismerős volt. Látszott rajtam, hogy már alig bírok járni, de még kitartottam. Önfeledten nevettünk mindenen, amit csak viccesnek találtunk. Követtem magunkat, egészen egy kávézóhoz, ahol mind a hárman letelepedtünk egy eldugott asztalhoz. Töprengve bámultam magunkat, mert olyan közelinek tűnt minden. Mind a három történet. Még egy ideig néztem a csajokat, mikor leesett a dolog. Ez mind velem történt meg, mielőtt emlékezetkiesésem lett! Hirtelen bevillant minden emlékem. Mikor ott álltam egyedül egy parkban a csodára várva, hogy valaki befogadjon. Mikor felébredtem Zaynnek a lakásán. Minden beugrott. Ez lehetetlen! Emlékszem! Emlékszem mindenre!


Sziasztok!
Szeretnélek megkérni titeket, hogy kommenteljetek! Örülnék neki, ha tudnám mit rontottam el, esetleg mi tetszett nektek az adott részben! Nagyön örülnék neki! :)
xxLexii


2014. január 1., szerda

8. Homály

Drága olvasóim!
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek, hogy úgy gondoljátok folytatnom kéne!
A részhez jó olvasást! :)
xoxoLexii

UI: Tudom, hogy sokszor változtatom azt, hogy milyen szemszögből írom a történetet, de én így látom jónak, mert így többet tudok leírni abból, hogy ki mit érez. Ha valakit zavar, szóljon, és megpróbálok változtatni! :)
________________________________________________________________________


Ajánlott zene:
,,Pár percig gondolkodott, majd amit ezután mondott azt sose fogom elfelejteni.
- Mi történt? És egyáltalán kik vagytok ti? Ismerjük egymást? Hol vannak a szüleim?"

Lina szemszöge

Nem értettem semmit. Mit keresek egy kórházban? Ki ez az öt fiú? Miért hiszik azt, hogy én ismerem őket? Anyu és Apu? Ők hol vannak? Ezek a gondolatok cikáztak a fejembe, de sehogy sem találtam meg rájuk a választ. Ahogy megkérdeztem, hogy kik ők, a szőke hajú a szája elé kapta a kezét, és szemébe könnyek gyűltek. A sötét bőrű fiú, fájdalommal teli, ám értetlenséget tükröző szemmel nézett rám. A többi 3 srác kikerekedett szemekkel vizslatott, ám ennek okát még nem fejtettem meg. Semmi közöm hozzájuk, nem értem mit gondolnak magukról. Egyáltalán nem ismerem ezeket a srácokat. Most sajnálnom kéne őket? Ezzel most nem érek rá foglalkozni, mert van még egy jó kérdés. Hol vannak a szüleim? Nem  hiszem, hogy 16 éves létemre itt hagynának. Amíg ezen gondolkoztam, az orvos - akit a névkártyája szerint Dr. Benett-nek hívnak - odajött hozzám, és leült az ágy szélére. Kíváncsian néztem rá, de igazából tudtam, hogy most fognak jönni a rutin kérdések. De bizony nagyot tévedtem.
- Kérdezgetek tőled alapkérdéseket, rendben? - nézett rám az orvos. Beleegyezően bólintottam, majd Dr. Benett a kórlapjából felnézve feltette a nekem szánt első kérdését.
- Mi a neved? - először majdnem elnevettem magam, hogy minek tesz fel ilyen kérdéseket, de mikor megláttam arckifejezését elment a kedvem a nevetéstől.
- Lina Thomson.
- Rendben. Hány éves vagy?
- 16 - mikor kimondtam, a csíkos pólós srác felordított.
- Szent Répa! Nem most töltötted a 18-at? - furán néztem rá, egyrészt a kifejezés miatt, másrészt miét gondolja rólam, hogy 18 éves lennék?
- Louis, fogd be! - szidta le - gondolom - barátját a göndör hajú. Az előbb említett fiú bűnbánóan hajtotta le a fejét, majd intett az orvosnak, hogy folytassa.
- Szüleid hol vannak?
- Épp ez az! Nem tudom. - értetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Mi az utolsó emlékképed, mielőtt felébredtél?
Hosszas gondolkodás után végül eszembe jutott, de ez az emlék nagyon távolinak tűnt...
- Az, hogy Anyuval a kertben virágot ültetünk.
- Mikor volt ez? - az orvos érdeklődve várta a válaszomat, de sehogy sem akart eszembe jutni.
- Fogalmam sincs. - a fejemet a kezembe temettem, hátha így hamarabb fog eszembe jutni.
- Még egy utolsó kérdésem van.  Milyen évet írunk?
Reflexból jött a válasz, de nem gondoltam volna, hogy ekkora kavarást fog okozni.
- 2012-őt.

Zayn szamszöge

Lina nem emlékszik semmire. Ez már biztos. Komolyan, ez is csak velünk történhet meg. Mikor kimondta, hogy 2012-őt írtunk, nem hittem a fülemnek. 2 év kiesett az emlékezetéből, és még azt hiszi, hogy élnek a szülei. Szegény, mit fog majd szólni, ha rájön, hogy 18 éves, és meghalt az Apukája és az Anyukája? Bele se merek gondolni, hogy mennyire össze lesz törve lelkileg.
Hosszas gondolkodásomat, az orvos hangja szakította félbe. Megkért, hogy menjünk ki vele egy kicsit a folyosóra megbeszélni azt, ami az előbb bent zajlott le. Mindebből az ágyon fekvő lány semmit nem értett.
- Lina az elmúlt két évre nem emlékszik, ami valószínűleg azért van, mert az agyának egy része nem akar emlékezni egy rossz, esetleg tragikus emlékre. Ez esetben, ugye a lány szüleinek halálára gondolok. Ha minden jól megy, akkor Lina hamarosan visszakapja emlékezetét, de semmit sem tudok biztosra mondani. - jelentette ki az orvos, mi pedig fellélegezve vettük tudomásul, hogy még nincs minden veszve.
A srácokkal úgy gondoltuk, hogy nem megyünk be Linához. Minek? Hogy megint a fejünkhöz vágja, hogy fogalma sincs arról, hogy kik vagyunk? Tudom, hogy nem az ő hibája, de bosszant, hogy semmit sem tudok tenni az ellen, hogy felismerjen. Csak imádkozok, hogy egyszer valamikor visszanyerje az emlékezetét, és újból jóba legyünk. Ha nem, akkor azt nem élném túl. Nem látnám sugárzó mosolyát, nem hallanám vidám kacagását, és nem érezném azt, hogy ha ő mellettem van, akkor semmi gond nem lehet.
Nem fogom irigyelni azt az embert, aki megmondja neki, hogy a szülei autóbalesetben elhunytak.
Még reggel 6-kor is ott ültünk a szobája előtt lévő székeken, hullafáradtan, de semmiképpen sem mentünk volna haza, egy jó kiadós alvásra. Inkább elmentem a földszinten lévő kávéautomatához, hogy megvegyem a kitudja hányadik műanyagpoharas csodaszert magamnak, és a fiúknak. Visszaérve mindenkinek odaadtam az italt, majd lassan kortyolgatni kezdtük.
Linához nem ment be az orvos, csak annyira, hogy megmondja neki, hogy pihenjen, úgyhogy a lány most alszik.
A fiúkkal azóta megbeszéltük, hogy majd az orvos elmondja neki, hogy mi a probléma, de mi is ott leszünk, és majd a végén egyedül én fogom neki elmondani, hogy mi történt a szüleivel, mert úgy gondoljuk, hogy én állok Linához a legközelebb. Nagyon nem akartam, de muszáj voltam ezt megtenni Lina érdekében.

***

Hiába nem akartam, hogy eljöjjön ez a perc, de órák csak úgy peregtek, és én kénytelen voltam belátni, hogy nem húzhatom tovább az időt, és muszáj voltam a fiúkkal, és az orvossal az oldalamon belépni az ajtón, a már idegesítően fehér falú szobába.

Lina szemszöge

Unottan fordultam a megnyikordult ajtó felé, gondolván úgyis csak egy nővér fog belépni. Ezúttal viszont nem az történt amire számítottam. Megint az az 5 fiú lépett be Dr. Benettel karöltve. Úgy láttam nagyon idegesek, de nem értettem. Mit is értenék! Az elmúlt egy napban semmire sem találtam magyarázatot. Kik ezek a fiúk? Hol vannak a szüleim? Mi történt velem, azon a bizonyos estén? Ezek a kérdések, amikre nem találok választ. És ez borzasztóan idegesít.
Kedvtelenül, mégis kíváncsian vártam, hogy valamelyikük végre megszólaljon, ám egyikük sem vette arra a fáradságot, hogy megszólaljon, ezért én kezdtem.
- Megtudhatnám végre, hogy mi történik velem? - nem kerteltem, egyből a közepébe csaptam. Jól van Lina, ügyes vagy!
- Persze Mis Thomson, azért jöttünk. - belenyugodva bólintottam, majd vártam a folytatást. - Sajnálattal kell közölnöm, hogy Ön tegnap éjszaka, olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy elvesztette az emlékezetét. Kettő év maradt ki az emlékezetéből. - az orvosok nem arról voltak híresek, hogy kedvesen mondják meg az embernek  a baját. Ez alól Dr. Benett sem volt kivétel.
Szavait először fel sem akartam fogni. Az nem lehet... Az nem lehet, hogy ennyi mindent elfelejtettem. Nem hiszek neki!
- Nem! - suttogtam. - Ezt nem hiszem el!
- Kérem kisasszony, higgyen nekem.
- Nem! - ordítottam, majd kezeimmel magam mellé csaptam az ágyra hangsúlyozva, hogy nem hiszek az orvosnak. - Nem lehet igaz! - most már csak csendesen motyogtam magam elé, mert kezdett leesni a dolog. Még mindig zaklatottan kezdtem el azon agyalni, hogy ez lenne a logikus magyarázat mindenre. Arra, hogy miért érzem olyan távolinak az 'elmúlt' napokat. Arra, hogy a fiúk miért hiszik azt, hogy ismernek. De legfőképpen arra, hogy hol vannak a szüleim.
- Hol vannak a szüleim? - magam elé bámulva kattogott tovább az agyam magyarázatot keresve. Közben az orvos, és a négy fiú kiment már kiment, és egyedül maradtam a titokzatos idegennel. Kérdőn néztem rá. - Hol vannak a szüleim? - ismételtem meg mondatomat kicsit hangosabban, és magabiztosabban. Feszültem nézett rám, majd  valahára válaszolt feltett kérdésemre.
- Nézd, mi nem akarunk felkavarni, de tudnod kell az igazat. Kezdjük az elején. - nagy levegőt vett, majd folytatta. - Hogy honnan ismerjük egymást? Ez egy hosszú történet. Legyen annyi elég, hogy velem és a fiúkkal laktál/laksz együtt. Nagyon jól összebarátkoztunk, és ismerkedtünk rövid idő alatt, mondhatni olyan vagy nekünk, minta húgunk. Ezért is olyan szomorú, ami azon a bizonyos estén történt. Aznap, nekünk fontos megjelenésünk volt egy díjátadón, amin te is részt vettél, mint partnerem. Nagyon jól éreztük magunkat. Táncoltunk, beszélgettünk, jól mulattunk. Magam sem tudom, hogy miért mentél ki azon az ajtón. Niall állítása szerint szédültél, és kimentél levegőzni. Már 20 perce nem jöttél vissza, amikor aggódni, kezdtünk, hogy mi történhetett a mi kis húgicánkkal. Csak te tudod, hogy milyen tragikus dolog történt akkor, mikor kint álltál, mert mi csak akkor értünk ki, amikor már semmi esélyünk sem volt. Ott feküdtél eszméletlenül, tehetetlenül a jég hideg földön. Pánikba estünk. Mindannyian. Nem tudtuk pontosan mit kellett volna tennünk, mi csak a mentősöket hívtuk. Pár perc múlva megérkezett az autó, és beszállítottak téged ide. Onnan már te is tudsz mindent. Illetve nem. Hogy hol vannak a szüleid? Pár hónapja nemsokkal a 18 szülinapod után frontálisan ütköztetek egy másik autóval. Csak te élted túl. Lina, a szüleid meghaltak a balesetben!